Valamivel több mint egy hónapja, szeptember közepén levizsgázott az autóm. A vizsgabiztosok kedvesek voltak, mnden rendben ment. (A fék ugyan messze volt a tökéletestől, kérdezték is: elől dobfékes? Mondtuk: hátul is tárcsafék van...)
Tehát apróságokat leszámítva az autó hivatalosan is működőképessé vált. Az emissziós értékeket hagyjuk, a féket pár nappal később megjavítottuk, így most már a jobb első is működik, és mivel a javítás jól sikerült, most épp jobbra húz: ezzel kell futnunk mégy egy kört. Előtte azonban belakom a kocsit: megyek vele minden nap, jellemzően városban, de néha kiugrom 30-40 kilóméterekre a pályára, a nullásra.
A futómű egy álom, a féket hagyjuk, a motor elvisz, nem jár szépen, gyorsulás nincs.
Az ülés hosszú távon nem túl kényelmes. Ezt is szét kell majd szedni és megnézni, kell-e javítani a rugókon, vagy csak az ülőfelületet kell feljavítani.
A hátsóülést kiszedtem, és vettem bele egy 114-es bontásából származó sötétebb barna műbőr padot, meg támlát, hogy amíg a belevalót megcsináltatom, addig se legyen hangos, meg legyen hova ülni, pakolni.
Megjönnek a gratulációk a barátoktól, kollégáktól, ismerősőktől. Két hét után (addig csak az autóra koncentráltam,) kezdem észrevenni az elismerő, esetenként csodáló pillantásokat az autóstársaktól, gyalogosoktól. A Mercedes teherautósokat és a veteránosokat nem számolom most ide...
Működik az autóm, mindene jónak mondható, a futómű, a kormányzás, a futás csodás, a motorral nem vagyok elégedett, de az egész autón érezni, hogy jó lesz ez. Ez az autó élni akar, falni a kilómétereket.
