Miközben én G.-vel, az eladóval leleveleztem az autóvétel kötelező köreit, amit általában már az autó körbejárásakor szokás: mik a hibák, miket javított meg rajta, ilyesmi; az eladó autó Balatonföldváron állt a szerviz előtt. Tehát e-mailben tisztáztuk, mi járna még az autóhoz, meg hogy mennyi pénzt szeretne érte kapni, majd a végén megállapodtunk, hogy amikor itthon lesznek, lemegyek és megnézem.

Mindenszentek után, egy keddi napon értek haza. Még aznap beszéltünk és abban maradtunk, hogy péntek délután, esetleg szombat délelőtt megyek le. Szerdán, annak alkalmából, hogy részéről elhárult minden akadály az autó megtekintése elől, újra beszéltünk, és G. arról tájékoztatott, hogy volna egy másik érdeklődő is, aki megvenné az autót, de mivel velem már korábban megállapodott, hogy megnézem és én jeleztem, hogy megvenném, mindenképpen szeretné biztosítani nekem a lehetőséget, hogy lássam, és ha tetszik, én vegyem meg az autót. Ezért (és mert a hétvégéje máshogy alakul,) azt javasolja, hogy hamarabb, akár már szerdán este, de csütörtökön mindenképp menjek és nézzem meg, mert ő pénteken már mást csinálna. Ez ugye lehetett eladói praktika is, de mint később kiderült, ekkora G. már valószínűleg megmutatta az autót a másik érdeklődőnek.

Némi fatalizmussal (mely a vásárlást sejtetni engedte) leszerveztem a csütörtök esti túrát, megbeszélve a Mercis barátommal és a bátyámmal a részleteket. Csütörtökön a nagy Maglite-tal felszerelkezve indultam a sötét téli koraestébe autót venni. Résztvevőkkel a találka megvolt, bankautomata felkeres, pályára fel, irány Balatonföldvár.

Másfél órával később Földvár Szárszó felőli végén a MOL kútnál találkoztunk, majd G. felvezetésével elgurultunk az autóhoz. Kiszállás, diskurzus, körbejárás, villog a zseblámpa, kinyitunk, beülünk, tapogatunk, nézelődünk, aki vett már valóban öreg használt autót, tudja miről van szó: van ennek a tevékenységnek egy érdekes kísérője; a gondolatok a "nem vagyok teljesen normális, mit keresek itt?" és az "asztamindenit, milyen jól néz ki még harminc évesen is!" közötti tartományban ugrálnak. A Mercedes egyébként romjaiban is tud nagyon büszke kiállású lenni, ez az autó ráadásul tényleg viszonylag jó állapotban volt. Valaki vagy valakik vigyáztak rá, karban tartották. A kasztnin persze látszott itt-ott ez-az, de az összkép ígéretes volt - zseblámpánál.  

A motor hideg volt, ezt G.-vel így is beszéltük meg. A dízel Mercedes hidegindítása sok mindent elárul a motor állapotáról. A 240D motor szépen beindult, most utólag azt mondom kicsit túl szépen, igaz most december elején hidegebbek a reggelek, mint az a november eleji csütörtök este volt, úgyhogy nem biztos hogy jó az összehasonlítási alap. Szóval a motor szépen járt, a motortér porszáraz, sehol egy olajfolyás, némi kartergáz mutatkozik, a nyomait is látjuk a hengerfejen, de nem vészes. Próbakör következik. Megy, megyeget, de irtózatosan lomha. Később kiderítjük, hogy a 300D differenciálműve van alatta, amitől a váltó kettes fokozata jól használható, viszont a hármas semmire nem jó: ott elfogy a nyomaték, a motor letérdel már a kisebb emelkedőkön is. Négyesben viszont alig pörög a motor, a hosszú difi valószínűleg pont emiatt került bele: autópályázhattak vele Németországban, s így kevesebbet fogyasztott, halkabb volt a pályán.

Az autót megnéztük, a próbakör megvolt, majd leültünk a fűtetlen ház nappalijában didergő ülőgarnitúrára, ahol is az autót visszafogottan dicsérve, Mercis barátom tanácsainak meghallgatása után megneveztem azt az összeget, amit az autó nekem ott és akkor megért. Nem alkudtam sokat, hamar meg is egyeztünk. A pótalkatrészek lekerültek a padlásról, az adásvételit kitöltöttük, és elindulás előtt tettünk egy kisérletet a bal hátsó zárófény megjavítására – sikertelenül. Közben G.-t hallgattuk, aki elmesélte, hogy az autót a héten két másik ember is meg akarta venni előttem, akik közül az egyik kevésbé komolynak tűnt, de a másik egészen komolyan érdeklődött, át is nézte, le is fitymálta a repedt műszerfalat, meg ezt, meg azt, majd tett egy közepesen pofátlanul alacsony vételár ajánlatot, amit G. nem fogadott el, meg amúgy is meg volt beszélve, hogy megnézem.

Így tehát G. erkölcsi tartásról tett tanúbizonyságot, ellentétben a másik vevőjelölttel, akiről ekkorra már tudtuk, hogy kicsoda. Emberünk leszerepelt, nem is kicsit, mivel nemcsak azt tudtuk róla, (még az előtt, hogy elindultunk, már megtudtuk,) hogy ki ő, de azt is kisakkoztuk, hogy tisztában volt vele, hogy eladtam a családi kombit, és komolyan érdekel az autó és meg is van rá a pénz, mégis rámozdult.

Nehéz erről anonim posztban érthetően beszámolni, hiszen nem célom a megosztás vagy a hangulatkeltés, a lényeg az, hogy a kaposvári Mercedeses barát nem csak az én Mercedeses barátaimnak szólt erről az autóról, hanem még egy embernek, és tőle tudta meg emberünk, hogy van itt egy ilyen kombi.

A dolog pikantériája egyszer az, hogy emberünknek már van kombi 123-as Mercedese, másodszor az, hogy nemcsak, hogy tudta, hogy megyünk megvenni az autót, de még valami általam nem ismert logika mentén, telefonon keresztül próbált hatni ránk, Mercedeses barátaimra, és rajtuk keresztül talán rám is, de hogy pontosan mit várt/remélt a telefonhívásoktól, az számomra nem derült ki. Persze nem engem hívott, hiszen engem nem is ismer, csak kétszer találkoztunk, Mercedeses barátomat és a bátyjait ellenben húsz éve ismeri, őket hívogatta aznap. 

Még egy adalék ehhez a sztorihoz. Találkoztam emberünkkel az eset után két héttel egy Mercedeses összejövetelen, ahol furcsa dolog történt. Én arra készültem, hogy ő is, mint mások, megnézi az új szerzeményt, és váltunk pár szót az autóról, hiszen ezek az összejövetelek jórészt erről szólnak. Esetleg megbeszélhettük volna (röhögve, vagy komolyan, mindegy,) hogy hogyan nem vette meg előttem egy nappal ezt a kombit, de erre a beszélgetésre nem került sor. Végül, mikor indultam haza és pont az a srác állta el a lejárót a négyszemű Mercijével, akivel ő beszélgetett, nem tudta nem fogadni a köszönésemet, kezet is fogtunk, és kaptam egy érdekes pillantást tőle, amit rögtön nem tudtam értelmezni, így utólag azt gondolom, egy frusztrált ember pillantása volt, de hogy pontosan mi is a frusztráció tárgya, az nem derült ki. Talán már nem is fog.

Mindenesetre neki is van erről az esetről egy sztorija, az egészen biztos, mivel az összejövetelen egy barátja kábé ezzel a szöveggel fogadott, mikor meglátott: "na hadd nézzem meg az autót amit sikerült megvenned a ... elől!". Mondanom sem kell, hogy válaszom, amiben bátortalanul arra tettem utalást, hogy (két teljes héttel előbb, mint a barátja megnézte az autót,) megállapodtam írásban az eladóval, hogy jövök, megnézem, esetleg meg is veszem, elkerülte a figyelmét, vagy nem tetszett neki, mindenesetre ez a beszélgetés itt véget ért.

És végül az utolsó szál. A másik ember, egy szerelő haver, akitől emberünk a földvári kombi hírét vette, az adásvétel napjaiban fogadta G.-t, aki a 190D-je adagoló problémájával - tanácsunkra - hozzá fordult. Így az eladótól, első kézből származó beszámolót kapott arról, hogy emberünk miket mondott, milyen ajánlatot tett az eladó kombira. Hogy rövid legyek, utólagos véleménye a dologról az volt, hogy ha ezt előre tudja, egy szót sem szól emberünknek erről az eladó autóról.     

Az autó a hazafelé útat szépen, duruzsolva tette meg. Utazó tempója 110-120 km/h között volt, melyet a hosszú difinek köszönhetően viszonylag halkan teljesített. A következő hetek az ismerkedéssel és az apró, elkerülhetetlenül felbukkanó problémák feltérképezésével, elhárításuk megkezdésével teltek, de ezt már új posztban fogom leírni.