Szóval vettem még egy Mercedest. Ha eddig még nem nézett volna furcsán rám a család meg az ismerősök, most már biztosan így lesz. Azt általában nehezen érteni, ha valaki extrém öreg autót vesz, de rögtön kettőt... Valóban, autóink átlagéletkorát rendesen a magyar átlag fölé helyeztük, bár ebben éppen nem az új szerzemény a ludas: az állólámpás Mercedes 35 éves idén, mellette a 23-as kombi valóságos ifjoncnak számít, hiszen 83-as évjáratú lévén még a harmincon innen van.
Az új használt autók első útja általában a szerelőkhöz szokott vezetni. Nem volt ez másként nálunk sem, bár - az eddigiekből gondolom nem nehéz kitalálni, - egy kicsit is megbízhatónak tekinthető gazdától érkező régi Mercedes-szel közel sincs annyi teendő, mint egy átlagos használtautóval. Már persze ha az autója megbízhatósága felől nyugodtan akar aludni az ember.
Az én tapasztalatom szerint az átlagos használtautó kereskedésből származik, tehát az új tulajdonosnak jellemzően fogalma sincs, ki, mikor, mit javított, cserélt az autón, így - biztos ami biztos alapon - nekilát kicserélni minden szűrőt, folyadékot, vezérműszíjat, ~láncot, (melyikben mi van,) fékbetéteket, futóműveshez megy, klímát tölt, stb... Egyszóval vérmérséklettől, és főként pénztárcától függően igyekszik biztosítani az autó megbízható működését.
A mi új öreg dízel Mercedes-ünknél ez a következőképpen nézett ki. Vettem üzemanyagszűrőket, olajszűrőt és motorolajat, és egy este átugrottam G.-hez, (kezdem megunni, hogy új Mercis barátomnak kell neveznem üj Mercis barátomat, úgyhogy ezután így nevezem,) hogy aknán állva könnyen és gyorsan olajat cseréljünk.
G. lement az aknába, csavar meglazít, olaj elindul lefele. Én közben fönt megoldom az olajszűrő házat, régi szűrő ki, új be, olajszűrő vissza. Közben megtudom, hogy üzemanyagszűrőket is én cserélek, G. bíztat, hogy két-három nap alatt megszűnik gázolaj szagúnak lenni az ember keze a művelet után. OK. A főszűrővel kezdem. Huszonkettes kulccsal meglazítom a poharat (a gázlajszűrő házát hívjuk így, az alakja miatt,) óvatosan kiveszem a gázolajjal színültig lévő szűrőt, tartalmát átöntöm az újba, melyet gyorsan becsúsztattam a pohárba. Mikor kész, a helyére teszem a poharat, amin kicserélem a gumitömítést is, majd kézzel visszatekerem, meghúzom a kulccsal és kész.
Az üzemanyag előszűrőjét is kicserélem, ez a rendszerben még a főszűrő előtt van, a tankból érkező esetleges nagyobb darabokat hivatott megfogni, alakja miatt pipának hívjuk, egy áttetsző fehér, vagy teljesen átlátszó műanyag szűrő, ami láthatólag jól teszi a dolgát, mert egy kis idő múlva mindben fekete szmötyi lötyög. Ezt vékony gumicsövek közé iktatva találom, bilincsekkel oldható. Kicserélem. Ügyes vagyok, mert közben csak egyszer töröm el majdnem az ujjam a csavarhúzóval, szóval jól haladunk. G. közben vissza húzza a lenti olajleeresztő csavart, mondjuk üres a rendszer, úgyhogy elkezdem feltölteni a friss olajjal. Mikor kész, örülünk, és nekilátunk, hogy kicseréljünk még pár kisebb üzemanyagcsövet, melyek túl rövidre vannak már visszavágva, esetleg porlad a végük, szivárgást okozva ezzel. Mikor ez is meg van, készen vagyunk. November második péntekje van, örülünk, hogy nem tartott tovább, már kezdett hideg lenni, este fél nyolc van.
Beülök, beindítom: prütty, ták ták ták ták ták ták ták ták. Simán indul. Elindulok rükvercben kifelé a garázsból, egy méter után lefullad, és el sem indul többé. Jaj.
Ezt követően két órán keresztül próbálkoztunk, mindent, amihez előzőleg hozányúltunk megtapogattunk, végig gondoltuk az egészet, hogy hol ronthattuk el, mi lehet a hiba, de semmi. Aznap, saját új autónkat hátrahagyva G. autójával mentem haza.
Legalább kipróbáltam azt is, G. pár hónapja vette, én még nem vezettem. Van különbség. Főleg abban, hogy az övé megy is. A mienkben, ugye, hosszú difi van, amitől nem pörög, nem fogyaszt autópályán, csak éppen letérdel a városban hármasban. Ha bármit akarsz tőle: egyes, kettes. Ráadásul a mienknek mindkét hátsó lengéscsillapítóját érdemes lesz felújítani, mert úgy dülöngél a kanyarokban, mintha részeg volna. Bár ehhez köze lesz az első stabilizátoroknak is, ezeket is ki kell cserélni. Ezeket láttuk már a hazafelé úton is, és persze ettől még el lehet járni vele, csak hát úgy sokkal, de sokkal jobb lesz.
Másnap G. felhívta Kareszt Viszen, aki bemondta a tutit: a szűrők és csövek cseréjekor annyi levegőt vittünk be a rendszerbe, hogy fellevegősödött. Ellenszere: kézi pumpálás az adagoló oldalán elhelyezett manuálpumpával. Hurrá. Karesz tudása kimeríthetetlen, bizalmunk benne töretlen, de nemcsak a miénk. Egészen messziről is eljárnak hozzá, ő szerintem a Balaton környékén az egyik legismertebb magán Mercedes specialista, s a tudásához képest még nem is ismert eléggé.
Egy nappal később megyek fel a garázshoz, G. már pumpált vagy kétszázat, az autóban az ő akksija, az enyém, amit a kocsival kaptam, behalt a sok tekeréstől. Egy új akksi, egy jó önindítóval talán kinyomta volna a levegőt, nálam egyik sem állt fenn. Az akksi 2002-es évjárat, az is csoda, hogy eddig bírta, (az eladó srác mondta is, hogy öreg, tudtam, hogy előbb-utóbb új kell,) az önindító meg jól hallhatóan szintén a végét járja, fel kell újítani azt is.
Tehát sok pumpálás után tekerünk, az autó majdnem elindul. Újra pumpálunk, a garázs úszik a gázolajban, a motor elkapja, óriás füst, végre, megoldottuk. Elvileg ha egyszer elindul, van annyi nyomás a rendszerben, hogy a maradék levegőt kipréselje magából.
A garázs meg azért úszott, mert a kézi pumpák szinte kivétel nélkül mindegyik 23-asban tönkremennek, azaz pumpálnak ugyan, de legalább ugyanannyi üzemanyagot köpnek ki felfelé, mint amennyit a rendszerbe juttatnak. Mindegy, gondolom, ezt legalább ritkán kell használni, kis szerencsével soha többet. Csak hittem.
Boldogan mentem hazafelé az autóval, nem tudván, hogy a következő napokban minden három óránál hosszabb várakozás után kétszer ötvenet fogok pumpálni a gázolajat fröcskölő kézi pumpával, hogy a motort el tudjam indítani. Elég hamar beszereztem egy pár gumikesztyűt, de ilyen körülmények között nem adhattam át nejemnek az autót használatra. Megoldást kellett találnom. Ez végül is meg lett, és kellőképpen banális is volt ahhoz, hogy ha meg is rendült volna a döntésem helyességébe vetett hitem, az érzés elmúljon. Az történt, hogy pár nap pumpálgatás után újra felmentem G.-hez, hogy újra átvegyük, mely üzemanygcsöveket cseréltük, hátha az újak között valamelyik csővég repedt és azon keresztül levegősödik fel a hosszabb várakozások alatt. Végig is néztünk mindent, tán még ki is cseréltük valamelyiket, és közben minden csavart újra és újra meghúztunk. A végén, láss csodát: az autó pöccre indult, és a hiba nem is jött elő többet.
Nincs 'moral of the story', valószínűleg nem húztam meg eléggé azt az ominózus huszonkettes csavart (Catch 22, eh?) amitől az üzemanyag szűrőnél szívott levegőt, amit előző nap fedeztem fel, amikor az egyik pumpálás alkalmával odatévedt a szemem, megláttam a gázolajat a pohár tetején a csavar körül, pumpálás után (!) letöröltem, majd a következő pumpálásnál ismét ott találtam, tehát menet közben tolta ki oda. Ez után hívtam G.-t, hogy tekintsük át együtt újra az egészet.
Minden jó, ha jó a vége, az autót végül is át tudtam adni rendeltetésének, nejem is örült, a gyerekek is, és egy-két apróságot leszámítva, melyekről a következő posztban szándékszom beszámolni, nem is történt semmi említésre méltó egészen addig a beton villanyoszlopig. De csitt! Erről is kicsit később. Jó éjt!
