Állólámpás Mercedes

Délben indultam egy jó krumplilevessel a hasamban és két szendviccsel a jobb egyesen. Még be kellett ugranom egy másik bontott lánckerékért (adagolóé), úgyhogy Karesznak csak annyit mondtam, három és négy között jövök. Mivel a múltkor amúgy is autópályán mentem, ezúttal országúton terveztem lemenni. GPS-em sose volt, a térképet meg úgy emlékeztem, hogy itthon hagytam a 23-as-ban, és csak lent vettem észre, hogy nálam volt, így fejből mentem, azaz a táblák után. Táblák, haha. Nem hiszem, hogy egy külföldi elboldogulna csak a táblák alapján.

A város elhagyása és a lánckerék felvétele után hajtottam rá a feheruuaru rea meneh hodu utu rea, ahol egy rövid megállót tartottam egy kollégánál. 

Készítettem pár fotót is miközben dumáltunk, aztán három órakor újra kocsiba ültem és levágtattam a 7-esen a 67. úti leágazásig, ott vettem egy balost Kaposvár felé és egy másik balost Visznél és már meg is érkeztem.

A korábban szabadtéri emelő fölé épített új műhelyrészen át megláttam Kareszt, aki a műhelyben a sámlin ülve valami munkadarabbal a kezében pihente ki a negyedik bés srác zöld autójának difi cseréjét.

Átnéztük a lánckereket, német technika, viccelődtem, ja, persze, inkább török az, válaszolta Karesz nevetve... Az adagolóra való két bontott gyári lánckereket külön is megvizsgáltuk, van egy drágább, amire az eladó azt mondta, jó az még, nem nagyon kopott, ő akármilyen autóba bátran beépítené, és van amit G. bátyjától kaptam kevesebb mint feleannyiért, és aminek konkrétan szemmel jól láthatóan keresztben vastagabbak, és kevésbé hegyesek voltak a fogai, úgyhogy az utóbbit fogja Karesz beépíteni. Persze, megbontásnál kiderül, milyen állapotúak, amik most benne vannak.

Szintén megbontásnál derül ki, hogy mi a helyzet a hármas henger előkamrájában, mi okozza a gyertya letestelését, amit Zuzán mester kimért nekem a januári (vagy február volt már?) hidegben.

És a nagy kérdés, hogy ki kell-e Karesznak emelnie a motort ahhoz, hogy a főtengely lánckerekét le tudja venni. Úgy emlékszik, vette már le motorkivétel nélkül, de már régen, szóval reménykedjünk.

Az odaút igazi örömautózás volt, országúton, közepes minőségű útburkolaton a szikrázó napsütésben állólámpázni nagyon jó.

 embedded youtube video

A visszaút úgy indult, hogy miután kaptam egy kávét, Karesz eldobott az autópályáig: mivel a vonatra másfél órát kellett volna várnom, ráadásul lassú is meg drága is, úgy döntöttem, stoppolok. Tizensok éve nem stoppoltam, gondoltam kipróbálom, működik-e. A válasz igen. Karesz 17:15-kor tett ki, még a felhajtón gyalogoltam fel a pályára, amikor a második autó felvett, elvitt az akarattyai lehajtóig, ott a lehajtósáv elején kirakott, és még láttam a sáv végén, amikor a következő autós 150-ről vészfékezve megállt nekem és futni kezdtem felé, úgyhogy a két fuvar miatt összesen nem tartottam kint a hüvelykujjam egy percig sem. A második fuvar az esti meccsre igyekezett, úgyhogy kilóötven/tempomat, 83-nál és negyven-valamennyinél nagy fékezés a két trafi miatt, 18:25-kor rakott ki a Budafoki úton a XI. kerületben, ahonnan hazabuszoztam.

Mikor hazaértem, a ház előtt egyedül árválkodott a 123-as kombi, remélve, hogy nem kell sokáig nélkülöznie társát. Ezt én is nagyon remélem.

Ma majdnem eljutottam Kareszhoz Viszre. Sajnos csak majdnem, egyrészt mert megbetegedtem, másrészt, mivel az adagolót meghajtó lánckereket még mindig nem sikerült megszereznem, pedig most már kettő is képben van. Az egyik már hetek óta elérhető, bár nem jutott még el az sem hozzá, a másikról éppen ma kaptam értesítést, hogy mehetek érte.

Ha jó az idő, szombaton pedálos Moszkvicsot is lakatolunk, akkor megkapom az egyiket, a maiért meg holnap délelőtt ugrom el. Utána fotókat készítek minden nálam lévő lánckerékről, hogy a szerelésről szóló posztban képeken is be tudjam mutatni a szereplőket. Remélem, most már végre tényleg eljutok oda.

Kárpitoshoz is megyünk. Na nem azonnal, de úgy tűnik, pár héten belül a két első ülést és a hátsó padot és támlát vihetem a kárpitoshoz. Mercis kollégám autóját már lakatolják, talán el is készült már, majd megírja kommentben, ha van kedve.

Ami a kettőnk ügyét illeti, mármint a kárpitanyag elcserélése értékegyeztetéssel némi kárpitosmunkáért cserébe, azzal kapcsolatban abban maradtunk, hogy a kárpitosnál fogunk ezzel kapcsolatban tovább lépni: nyilván, a mesternek látnia kell, pontosan mi a feladat, nekünk is, hogy melyik huzat milyen állapotban van, az anyag árát már tudjuk, tehát a munkadíj még a kérdés. Meg kérdés persze mindkettőnknek, hogy az üléseket fel kell-e újítani, van-e törött keret, pótlandó egyéb anyag.

Szóval alakulnak azért a dolgok, ha lassan is.

Mikor ősszel Viszen voltam, kicseréltük a vezérműláncot. A csere azonban nem szüntette meg teljesen a lógást, amiből ez következett, hogy a lánckerekek fogai is le vannak kopva. Ahhoz, hogy tényleg jó legyen a dolog, ki kell őket cserélni.

Az én autómban 240D 3.0 motor van, ugye, ez a Mercedes-Benznél az OM617.910 kód alatt fut. Ebben a dízelmotorban a vezérműlánc négy lánckeréken és egy feszítőn fut. A lánckerekek sorrendben: a vezérműtengely tánckereke (Nockenwellenrad,) az oldalsó vezetőkerék, (Umlenkrad,) az adagolón lévő lánckerék, ennek nem tudom a magyar nevét, németül Zwischenrad és a vezérműtengely lánckereke (Kurbenwellenrad). (Alighanem innen jön a kurblizni...)

A UNIX-nál nem voltak képben, hogy a rendszerük által hozott három lánckerék mire való, nekem a FEBI és SWAG számok alapján az interneten sikerült őket azonosítanom. Ez alapján kiderült, hogy a csak SWAG kóddal hozott lánckerék egy benzines állólámpás főtengelyé, (még jó, hogy a 240D 3.0 motor alatt hozta,) és megtudtam, hogy a másik kettő jó lesz a vezérmű- és a főtengelyre. 

A Bárdinál aranyosak voltak. Pár hete még azt állították, hogy van náluk készleten az adagolót meghajtó lánckerék, de mikor ezen a héten bementem, hogy akkor meg is vegyem, kiderült, hogy nemhogy nincs, de nem is rendelhető. Ennek a kódját még majd visszamegyek megkérdezni, hogy kiderítsem, melyik kerékről is volt szó, mert az valószínűnek látszik, hogy erről nekik nem sok fogalmuk volt.

Az oldalsó vezetőkereket végül a FEBI magyar képviseleténél rendeltem meg, és szintén tőlük tudtam meg, hogy az adagolót meghajtó lánckerék nincs utángyártottban, csak gyári eredetiben. Az ő kiskereskedelmi áruk erre a kerékre 119 720 forint.

Elindítottam pár vonalat ennek a keréknek az egy, esetleg két nagyságrenddel olcsóbban történő beszerzése érdekében... meglátjuk, milyen sikerrel. Mindenesetre most beleraktam sikeresen pár tízezer forintot ebbe a három lánckerékbe, de beépíteni nem tudom őket, hiszen a legfontosabb cserélendő, amit szinte soha senki nem cserél, az adagolóé nincs meg, e nélkül meg értelmetlen kicserélni a többit.

Hát itt tartunk most. Ja, és bontottat sem érdemes keresni, hiszen, mivel nem szokták cserélni, amit találnék, az is kopott lenne. Azért ha valaki tud egy alig használtat, szóljon. Amíg előrelépünk az ügyben, addig is megosztom az egyik kedvenc releváns képtalálatomat. Szerintem elég informatív és egyben szórakoztató. Nem? Amilyen egy modern tananyagnak lennie kell. 

Ha valaki ismeri a rajz készítőjét, kérem jelezze, hogy kiírhassam.

Ahogyan korábban jeleztem, a 23-as kombi vízpumpája megadta magát. Viszonylag komoly mennyiségű hűtőfolyadékot veszítettem vele járó motor mellett, ami - nem nehéz belátni, - sokáig nem fenntartható állapot. Ezért aztán kicseréltük.

Akadt G.-éktől bontott vízpumpa is, de nem volt túl bizalomgerjesztő állapotban, s mivel az utángyártottak ára az elérhető kedvezményekkel csökkentve már nem sokkal haladta meg a bontott darab árát, az új mellett döntöttünk.

A művelet helyszínéül ugyanazt a műhelyt választottuk, ahol az állólámpa izzítógyertyáit cseréltük a múltkor. Laci és G. pillanatok alatt lebontották a  hűtő csöveit, kieresztették egy ládába a hűtőközeget, (nem olt benne sok, aznap már nem töltöttem bele, arra az egy útra,) és a hűtő már kint is volt.

Ez után hűtőventillátor leszerel, és már ott is voltunk a vízpumpánál. Csavarok megold, majd rövid kalapálás után a kezünkben a darab.  Elég lötyögősen járt. A Unix-túl kapott Hepu márkájú vízpumpa - új lévén - sokkal patentabb mozgást mutatott kézbe véve.

Az összeszerelés is hamar megvolt, közben Lacitól kaptam egy új szelepet a bal egyesbe, mert valamiért 0,8 bar-ra esett a nyomás a kerékben; azóta sem, köszönöm!

Közben kiporszívóztam az autót. (A gyereküléseket direkt kiraktam otthon e miatt és elhoztam a porszívónkat is.) Mivel óvodajáratban van a kombi, reggelenként az óvodások vidáman majszolják a hátsó ülésen a reggelijüket, ezért aztán hamar összegyűlik az üléseikben, a hátsüó ülésen és környékén egy kisebb veknire elegendő péksütemény-törmelék.

Mikor mindennel megvoltunk, még leszedük a bal hátsó ajtó kárpitot, hogy felderítsük, a zár behúzó egység szelepe-e az oka annak, hogy ezen az ajtón a központi zár vákuumja nem húzza le a gombot. A szelep jó volt, a jelenség maradt; összeraktuk azzal, hogy ennek majd egy külön szerelőnapot kell szentelnünk.

Laci megint nem fogadott el pénzt; erre majd azért kitaláliok valamit idővel, mert ez így nem lesz jó. G. sem kért sokat, így az egész történetet alkatrészestűl, fagyállóstúl, munkadíjastúl megúsztam egy huszasból, ami nagyon jól esett. Csak ismételni tudom magam: ennyi pénzből ilyen autókban ülni...! Elképesztő, mi?

A művelet sikeres volt, a hűtőközeg azóta bennt marad a rendszerben, minimálisat kellett utánatölteni, ahogy kilégtelenítette magát a rendszer pár nap alatt, így hát újra finom melegben autózunk.

Közben feltűnt egy szponzor a láthatáron, így szép állólámpásomat nemsokára a Balaton déli partja felé láthatja robogni a figyelmes szemlélő... Utána járunk annak a rejtélynek a hármas előkamrában, és kicseréljük a lánckerekeket, hogy a motorhoz a következő két-háromszázezer kilométerben már ne nagyon kelljen hozzányúlni.

Lehet mondani, hogy hülye vagyok, hogy mindent meg akarok csináltatni egy eladás alatt álló autón, de azt gondolom, hogy lesz majd, aki értékelni fogja, amilyen állapotokat sikerült kihoznunk az autóból. Aki ért hozzá, azért, aki meg nem ért hozzá, az meg pont azért. Egy harmincötéves Mercedes szerintem nem az a kategória, ahol az ember eladás esetén, (bármilyen okból is kerül arra sor,) megpróbál elsunnyogni egy olajcserét, vagy egy esetleg elsőre nem szembetűnő hibát.

Ki mit gondol erről, írja meg kommentben!

Eltelt egy hónap, mióta meghírdettem az állólámpást. Nem vagyok egy nagy szakértő a autókereskedelem témakörében, de talán nem vállalok nagy kockázatot annak a kijelentésével, hogy veteránautó eladás szempotjából nem a legideálisabb időszakot éljük így december-január táján. Ennek ellenére érdekesnek találom, hogy a hirdetés látogatottsági adatai alapján elmondható, hogy folyamatos és főleg egyenletes érdeklődés kísérte autómat a ha.hu-n az elmúlt harmincegy napban.  

Persze ennek az adatsornak van egy olyan olvasata is, hogy a megszállott Mercedesezők rendszeresen, akár naponta is, újra és újra elolvassák-megnyitják a fent lévő hírdetéseket, de azért magam is beszéltem, vagy leveleztem olyanokkal, például ennek a blognak a kapcsán, akik az elmúlt pár hónapban vettek állólámpást, így az is biztos, hogy azért "vannak vevők a piacon" ahogyan mondani szokás.

Az én autómat megnézték hárman is. A reakciókból is arra következtetek, meg én is végig néztem párszor a felhozatalt, ezért magamtól is levontam a következtetést, hogy a jelen állapotában az autó kicsit túl van árazva. Az a tervem, hogy ahogy kitavaszodik, befejezem rajta azokat a dolgokat, amiket még be kell, ahhoz, hogy az autó késznek mondható legyen. Ha minden megvan, egy kicsit talán még magasabb árszinten fogom újra meghírdetni az autót, hogy azoknak a vevőknek is érdemes legyen megnézni már, akik maguk nem feltétlenül akarnak sem szerelni, sem OT-zni, viszont beleülnének egy minden tekintetben használható, megbízható állapotú és esztétikai szempontok alapján is vállalható Mercedesbe.

És közben továbbra is azon vagyok, hogy egyáltalán ne kelljen eladnom, így minden javítást, minden alkatrész cserét az eddigiekhez hasonló gondossággal végzünk, ahogyan az ember azt a saját szeretett autóján szokta, így ha mégis eladom, a vevő nagyon jól jár, ha meg sikerül megtartanom, én járok jól. 

Egyébként akadt újra pár apróság, ami miatt megint kihasználható lenne délutánonként egy fűtött műhely a ház mellett: most éppen a ventillátorom lett csapágyas, ami részben azzal jár, hogy lecsökkent a kapacitása, cserébe viszont elképesztően hangosan kerepel üzemelés közben, hozzáférni viszont csak a műszerfal kibontásának árán lehet, így javítására kicsit várnunk kell.

Felgyorsítandó a dolgokat, mivel autózni muszáj, lépéseket tettem egy szaladgálós autó beszerzése céljából. Kis szerencsével egy-két héten belül a tágabb családból kerül egy huszonéves ifjonc, amivel addig is mobil maradok, amíg a két gyönyörűséget megjavítom. A lista nem rövid.

Tennivalók az állólámpáson: a padló szőnyegek visszarakása, pótlása, külső küszöb takaró gumik beszerzése, felrakása, je sárvédő bejavítás, je ajtó csere, be-bh-jh ajtó javítás, bh lámpatest (vagy index-relé?) javítás, csomagtér ajtó kéder csere, lánckerekek cseréje, hármas előkamra rejtélyének megoldása, adagoló felújítás, bal külső tükör rögzítő elem cseréje.

A 23-as kombi listája: látogatás Karesznál, felderítendő a motort, hátsó lengéscsillapítók felújítása, elsők cseréje, vákuum-rendszer átnézése a központi zár üzembiztossá tétele céljából, vezetőülés felújítása, biztonsági övek cseréje, két-három kilincs cseréje, je zár lamellázása, (gyújtáskapcsoló csere?) fűtés konzol cseréje, de mindenekelőtt a vízpumpa cseréje. 

És a jövő héten még elmegyek egy bontott, sibedás állólámpás tetőért, egy későbbi titkos projekt egyik első darabjáért. Nem fogok hát unatkozni a következő hetekben sem.

A négyes és a hármas izzítógyertya közötti ellenállásom izzott fel vörösen Szilveszter napján, amikor az első komoly érdeklődő jelenlétében próbáltam meg elindítani az autót.

Aztán feladtam és abban maradtunk, hogy jelentkezem, ha újra működik.

Az új év első munkanapján G. nem ért rá segíteni nekem. Másnap reggel mentem hát érte, hogy újra átvegyük, ki kivel van az izzítás során. Leszedtük és újrapucoltuk az ellenállásokat az inkriminált gyertya körül, megállapítottuk, hogy a blokkhoz nem ért hozzá, (mondjuk ezt már 31-én is láttam,) újra összeraktuk, mindent a helyére, mégis újra felízott, mikor újra próbáltuk. Ezek az ellenállások bolondbiztosan vannak tervezve, a képen is látszik, hogy a hajlítottnak nagyobb a hurok a végén, így az kerülhet belülre, míg az egyenes szakaszokéi kisebb hurkok,  azokat csak kívülre, az izzítógyertya végére lehet ráhúzni, tehát nem lehet elrontani; nekünk sem sikerült. Mégis felízzott. Mi a fene lehet ez?

Közben még reggel, mielőtt G.-ért indultam volna, egy helyi autóelektromos műhelyben kimérettem, hogy van-e valami zárlat a gyertyák körül. A szaki mindenhol ugyanolyan értékeket mért, azt mondta, szét kéne szedni a sort ahhoz, hogy kideríthető legyen ennél több. Otthagytam. Az utca túloldalán sikerült  beszereznem a UNIX helyi lerakatában az ötödik izzítógyertyát, G.-vel délelőtt azt is kicseréltük, így már tényleg biztosra vehető az, hogy nem a gyertya a hibás: a hármas hengerből a szintén új gyertyát átraktuk az egyes hengerbe, a hármasba beraktuk a legújabbat. Az ellenállás így is ízzott. Kicseréltük a két hajlított ellenállást, hiába: így is felízott. Biztos, hogy letestel valahol, de mi és hol? Aznap nem jutottunk tovább.

Másnap gondoltam egyet, és felhívtam és el is mentem Zuzán mesterhez. Végül is ez az ő asztala, itt képzett ampervadászra van szükség. A mester hamar kimutatta, hogy a zárlat a hármas hengerben fennáll, csak egy multimeter és némi gyakorlat kellett hozzá. Pár perc múlva csatlakozott hozzánk a mester fia is, a gyertyát kiszedte, megpróbálta megpucolni a menetet, hátha segít a dolgon, de nem, sőt, egy tizes fúrószárral végzett kotorászás közben a  komplett előkamrát is elmozdítani vélte.

Zuzánék verdiktje tehát egy törött és elmozdult előkamra. Ezt Karesz telefonon adott szakvéleményében cáfolta, legalábbis kétlette, mivel szerinte ha el lenne törve, a rendszer 115 bar-nyi nyomása gázolajban fürösztene a környéken mindent. Véleménye szerint az előkamrában található félgömb lazulhatott le, erre porlaszt rá a porlasztó, és ez érhet hozzá a gyertyának közvetlenül a hurok alatti részéhez, s ezzel okozza a zárlatot.

A megoldás: hengerfej leszed, előkamrába belenéz, ha sikerül, javítás, ha nem, előkamra kivétel, és úgy javítás. Tehát mehetek le újra Viszre, amit amúgy is tervezek, hiszen a vezérműlánc lánckerekeit ki akarom cseréltetni. Karesz javaslata: ne nagyon járjak addig az autóval. Tehát most alkatrész utánajárásban vagyok, és egyben kivárásban, mert ez a kanyar sem két fillérben lesz, erre még gyúrnom kell kicsit, anyagilag.

Zuzán mester után dolgozni mentem, majd délután elugrottam, autóztam egyet a hárompontnullámmal. Autóztam száz kilométert, de ennek már hat napja. Elképesztően hiányzik. Össze kell szednem azt a pénzt a javításra!

Az internet, az internetes fórumok ma már az információforrások egyik legfontosabbikává nőtték ki magukat, ez ennek az utóbbi pár évnek az egyik nagy konklúziója. A fogyasztók egyre nagyobb része – bármit is fogyaszt, - körülnéz a neten és mielőtt döntést hoz, tájékozódik. Na és mit keres? A terméket gyártó vállalkozás saját információit? Részben, igen, de talán ma már gyakoribb, hogy mielőtt az ember bármi más paraméternek utánanézne, körülnéz a fórumokban: ki mit mond, mi az általános vélemény az adott termékről. Hiszen minek választanám ki a Gugli találati listájából és minek olvasnám el X gyártó Y termékének Z jelű altípusának leírását, ha a legtöbb fogyasztótárs, a peer-ek, egyöntetűen elutasítják, hiteles, életszagú sztorikkal alátámasztva az Y termék Z sorozatát? Legalább is szerintem így jár el az, akinek az internet előfizetése mellett esze is van.

Így vettem én is állólámpás Mercedest. Elolvastam amit a témában lehetett, levontam a következtetéseket, körülnéztem a piacon és nem vettem 23-as Mercit, pedig már majdnem elszántam magam. 

A hosszúra nyúlt bevezetés lényege, hogy az ember ma már előbb hisz az ismeretlen, vicces/egyszerű/érthetetlen nick mögé bújt, anonim kommentelőnek, mint a vállalati marketingesek által nyomatott prospektus-kommunikációnak. Ha bárki nyitott szemmel jár a neten, bárhol felismerheti ezt. Talán az egyik legtriviálisabb hely a magyar neten, ahol elég egyszerű felismerni ezt a jelenséget, a Totalcar Népítélet fóruma, ahol bárki feltöltheti az autójáról alkotott véleményét. Az oldalon senkinek nem fűződik semmilyen érdeke a szépítgetéshez, nincs ok takargatni a valót, ezért általában véve hitelesnek tekinthetők az itt található információk. Ha valakit érdekel, hogy mit gondolnak a többiek, illetve még inkább: milyen tapasztalatuk van másoknak egy adott gépjármű típusról, itt megtudhatja. A tájékozottság pedig sok bosszúságtól óv meg, és jó sok pénz megspórolását eredményezheti.

Amikor a nyáron elhatároztam, hogy veszek egy öreg Mercedest, első dolgom volt, hogy felszántottam keresztbe és kasul a magyar internetet a fellelhető információkért. Több dologra is kíváncsi voltam. Nem fontossági sorrendben: milyen állapotú autókat lehet kapni, mennyiért, melyiknek milyen típushibái vannak, ezek mennyire orvosolhatóak, hol lehet alkatrészekhez jutni és mennyiért, milyen üzemeltetési költségekkel lehet számolni, hol van jó szerelő, stb. Az első hely, ahol válaszokat találtam a kérdéseimre a fórumok voltak. Találtam többet is: a 123-ashoz és a 124-eshez, az állólámpáshoz, az újabbakhoz, a Mercedes-Benz autókhoz általában, és persze ott van a Népítélet, ahol pár hét leforgása alatt az összes (!) bejegyzést elolvastam a 123-as Mercikről. Később az állóllámpásokról írottakat is.

Fontos forrás volt még a Wikipedia, ahol angol és német nyelven, meg persze most már néha magyarul is, sok fontos és jó infó található. Ebben persze a Google a legnagyobb segítség. Aztán vannak ezek a blogok. A blogokat sokáig magam sem tudtam hová tenni, végül úgy találtam, hogy ez egy afféle modern eszköz az önkifejezésre, aminek több járulékos haszna is lehet, miközben jellemzően nem árt senkinek. Gondoltam is, hogy egyszer majd kipróbálom és én is írok egy blogot. LOL (Én egyébként naplózom vele az élményeimet, hogy ne merüljenek feledésbe a történtek.)

Az öreg Mercedes témakörben szerintem az egyik legtöbbet olvasott blog a belsőségen található. Itt több autós újságíró is szakértelemmel, elképesztően élvezetes stílusban, szeretettel ír az öreg Mercedesekről, az elmúlt pár évben rengeteg olvasót szerezve ezzel. Talán még nagyobb eredmény, (persze nem állnak rendelkezésre pontos adatsorok, de azért azt gondolom,) hogy szerintem emberek azért szánták rá magukat végül a már régóta vágyott autó megvásárlására, mert ezek az emberek ilyen szeretettel, átéléssel és jól írnak a típusról. És persze jókat.

Pontos adatok nincsenek a többiekről, magamról viszont pont el tudom mondani, hogy én biztosan e miatt vettem Mercedest, sőt, még azt is meg tudom mondani, hogy nagyjából mikor dőlt ez el, bár nekem eltartott pár hónapig, mire rájöttem, hogy a dolog eldőlt.

Idén tavasszal történt valami a magyar interneten, amit a szakzsargon talán egyszerűen úgy fogalmazna meg: hype. A hájp [a görög hiperbola szóból származó angol kifejezés, jelentése: trükk, felfordulás, médiafelhajtás. Gyorsan kigugliztam…] azonban önmagában nem meséli el mi is történt, ráadásul a szó sem jelent semmit a legtöbbünk számára, ezért leírom kicsit bővebben is. Egy újságíró megírt egy sztorit, az olvasók elolvasták, kommentjeiket elolvasták az újságíró főnökei, az újságíró és a kollégái pedig kicsit szakmailag, kicsit emberi reakciókból kifolyólag úgy döntöttek, hogy kell ez a cirkusz a népnek, és megadták azt. A teljes sztorit elolvashatják a neten, itt kezdődik. Ami a mi szempontunkból érdekes itt és most ebből, az annyi, hogy a sztori, ami ebből kikerekedett, heteken keresztül megmozgatott és lekötött tízezreket 2010-ben, választási évben, mindentől és mindenkitől függetlenül. Mit mond ez nekünk? Hát csak azt, hogy egy jó sztori közösséget képes építeni és van még remény.

Ha az embernek van egy öreg Mercedes-e, akkor van egy jó sztorija is. Ha két ilyen ember találkozik, ott már minimum két jó sztori van, de jellemzően inkább két tucat, és kész is a közösség. És mindegy, hogy az egyik gépész, a másik asztalos vagy karosszériás, fényező, kukás, menedzser, ügyvéd, futár, eladó, villanyszerelő, tanár, diák, bölcsész, tud, vagy nem tud autót szerelni, esetleg életében nem tudott maga meglazítani egy csavart; nem, ezek nem számítanak. A sztori számít, meg a gép, a szerkezet, a forma iránti tisztelet, szeretet.

Annak a több ezer embernek, aki végig követte a sztorit, kommentjeivel buzdította a szereplőket, együtt szurkolt az expedíció sikeréért olyan élményben volt része, ami egyszerre felemelő és inspiráló. Kiderült, hogy közösséghez tartozni jó, önzetlenül szurkolni a másiknak jó, segíteni a másikat jó, a másik örömében osztozni jó. Szerintem minden napra kellene egy ilyen élmény mindenkinek.

Nekem, bár írtam, hogy már jó régen eldöntöttem, egyszer veszek egy Mercedest, végül az idén tavasszal történtek adták meg azt a végő lökést, amely a vásárláshoz vezetett. Egyszerűen akartam magamnak az átélt élményt nap mint nap. A vásárlás előkészítése során szerzett új barátaimnak köszönhetően aztán nem csak jól tudtam vásárolni, de naponta kapok felbecsülhetetlen értékű segítséget szaktudás, alkatrészek és munkavégzés formájában.

A majom ugrása olyan jól sikerült, hogy a gyengélkedő családi kombi helyett közben vettem még egy Mercedest, és az összes kisebb-nagyobb (anyagi és tényleges) szívás, minusz sok fokban szerelés, egyszerre két üzemképtelen öreg dízel birtokosaként gyaloglás/békávézás ellenére és egyben pont ezek miatt is, egy percig sem bánom e döntéseimet, amelyek eredményeképp, ha most kinézek, két esztétikus öreg vasat látok a ház előtt.

Lehet, hogy el kell adnom az állólámpást, ha így lesz, biztos megsiratom, tán még a blogot is eltemetem. Az elmúlt hat hónap viszont biztos, hogy velem marad, sőt, a fiaim pont elég nagyok már hozzá, hogy kis szerencsével őket is éppen megfertőzöm az öreg Merci szeretetével. Mivel az ember időt és energiát arra szán, amit fontosnak tart, nem nehéz belátni, hogy ha el is adom az autót, csak rajtam múlik, (és nem fog sokáig,) hogy mikor leszek újra egy büszke Állólámpás Mercedes gazdája.

Az új évre azt kívánom, hogy mindenki találja meg a maga Állólámpás Mercedes-ét! Boldog új évet mindannyiunknak!

Szilveszter reggelére beszéltünk meg találkozót az eddigi egyetlen érdeklődővel. Mivel autóm a héten kapott négy új izzítógyertyát, bátran mertem javasolni a reggelt, hogy a vevőjelölt is lássa, milyen szépen indul hidegen.

Megérkeztek, (hozott magával egy szerelőt,) kimegyek, bemutatkozások, kinyitom a kocsit, közben odaadom a régi forgalmit, átvesszük, hogy ki kivel van benne, a sztorit már leírtam: a kocsi 1972-es bézs 220D volt, benne egy 3.0 motorral, amit 94-ben kicseréltek erre a 3.0 motorra, és szintén 94-ben világos oliv színű lett. (Magyarul az épített bézs 3.0 papírjaira behoztak egy másik, zöld kasztnit, vagy már eleve ezzel a 3.0 motorral, vagy ekkor építették át 3.0-vá.)

Beülök, izzítok, letelik az idő, indítok, alig tekeri. Mi a fene? Kedden szereltük, este hazajöttem vele, a kaltstartos video szerda reggel készült, csütörtökön reggel is beindítottam, hogy tudja-e, akkor is simán indult, ma meg nem indul...? Újra próbálom, még kevésbé tekeri. Akksit mond a szerelő, feleslegesen, mert én is hallom a hangját. Felnyitom, meglátják az akksit, elkezdik cinkelni, hogy ezek szarok, majd az ember is mondja, hogy ő is vitt már vissza pár hónaposan Auchanba ilyet. Ezt nem is reagáltam le nekik, mivel nekem eszembe sem jutna ilyen helyen akksit venni. OK, a benne lévő darab nem egy ismert márka, (Péter barátunk, akitől vettem mondott vlamit, hogy ki a gyártó, na az már nagyon is ismert, csak én nem emlékszem, de majd megkérdem,) és nem mellesleg és főleg nem véletlenül harminc rugó volt az ára (igaz, én kedvezménnyel 21-ért vettem,) 72Ah, 680 A indítóáram, és bár nem régóta van meg, eddig csak egyszer térdelt le, amikor ötből négy gyertya nem izzított, és a nejem úgy akarta elindítani az autót: tehát akkor sem ok nélkül, most sem, mindjárt kiderül.

Átülök a 23-asba, az persze prütty, táktákták, elindul, még kézi gázt sem tekertem neki, elvégre csak -6 fok van, közelebb gurulok a bikázáshoz, kihozom a hajszárítót, mert persze a kábel az állólámpásban van, a csomagtérajtó meg megint befagyott, ki kell olvasztani. Kiolvasztom, kábel ki, felszerelem az akksikra, beülök, izzítok, majd pár másodperc múlva szólnak, hogy hagyjam abba, mert vörösen izzik két gyertya között az ellenállás.  Kiszállok, megnézem, tényleg. Leveszem a gyújtást, meg a kábelt, leállítom a 23-ast, le is csukom és bezárom, az állólámpással itt ma nem megyünk sehová. Így ragaszkodik hozzám. Én is hozzá, mi tagadás.

Még beszélünk pár szót arról, hogy biztos fel van cserélve a két ellenállás, visszakérdezek, hogy akkor a másik kettőnél is? Az egyes és kettes henger között lévő hőgomba miatt az egyenes szakasz nem is férne el, szóval a szerelő elárulta, hogy sokat nem tud a Mercedes soros izzításáról. 

Hallottam őket beszélgetni, az ember kérdezett, a szerelő válaszolt, az én ízlésemnek túl sok volt a válaszaiban az 'azt hiszem'-mel kezdődő mondat. De hát, ugye, nem lehetnek mindenkinek olyan barátai/szerelői mint G. vagy a bátyja, vagy Karesz, csak azt nem értem, hogy az ilyen minek akar OT-zni. amikor abban - legalább is én úgy tudom,  vagy gondolom, - hogy pont az a poén, hogy felhozod az autót az eredetivel megegyező állapotba. Honnan fogja az ilyen szerelő előszedni a tudást ehhez? Ehh, nem is bosszantom magam tovább.

Most erősen elment a kedvem az eladástól. Ebben persze benne van, hogy kötődöm az autóhoz, miután rajta tanultam meg mindazt, amit a típusról az én szintemen tudni kell/lehet, tehát első szerelem ez, ha úgy tetszik, de az is, hogy szemmel látható a szerelő hozzá nem értése, és most (kicsit sértődötten) azt gondolom, hogy az általam felélesztett és jó állapotra felhozott autót egy ilyen szaki nekem ne piszkálja.

Most még egy csomó érv eszembe jutott, hogy miért nem kéne eladni, de ezeket majd abban a posztban írom inkább le, amiben arról is írok, hogy levettem a hirdetést a haponthuról. Ha lesz ilyen.

Most beszéltem Karesszal telefonon, azt mondta, szerinte egyszerűen testhez ér az ellenállás, valószínűleg a motorhoz, menjek ki és egy csavarhúzóval feszegessem le róla. Megeszem az ebédemet és kimegyek.

A tegnapi izzító gyertya csere utáni első reggeli hidegindítás.

Na.

A frissen feltöltött akkumulátor a jó meleg fürdőszobában töltötte az éjszakát. Apámtól este hoztam el, és egyértelmű volt, hogy a házban alszik. Éjjel -11 volt az alja, reggelre már csak -8 fok volt, amikor kimentem, és a 23-as kombi, (a karbantartás diadala!) simán elindult. Igazából csak egyszer akartam izzítani, de elsőre túl hamar engedtem vissza a kulcsot, mikor nem kapta még el, ezért még egy pár másodpercet ráizzítottam, majd a hideg miatt kicsit tovább tekerve másodikra simán, ahogy kell. Jó érzés volt, na.

G.-vel még este megbeszéltem, hogy reggel kilencre jövök érte, de a hideg miatt, meg lapátolni is kellett, meg tankolni is, ebből fél tíz lett. Egyből indultunk vissza hozzánk. Útközben, nem messze tőlünk, beugrottunk egy szervízbe, hogy megkérdezzük, használhatnánk-e az emelőjüket megy az imbusz készletüket az önindító levételéhez, de nemet mondtak. Telefonon megkérdeztem volna egy havert, de pont elugrott valahová, és közben hazaértünk, gondoltam majd visszahívom, ha beraktuk az akksit. 

Kihozom az akksit, közben a nejem a gyerekekkel indult sétálni, a srácok már kint voltak a kertben, még mindíg -7 fok, szánkó a kézben, arcuk piros, mi G.-vel a Mercedesen matatunk, ő a jéggé fagyott havat piszkálja lefele az oldaláról, én az akksit rakom a helyére, majd beülök, hogy G. is meghallgathassa az önindítót. Izzítok, (a lámpa hetykén világít a gyújtáskapcsoló melletti résen kifelé, mivel már megint kihullott az izzó a műszerből,) majd miután a visszajelző lámpa elaludt (jó 75 másodperc, danke Herr Zuzán,) indítózok, és a várt vvö-vvö helyett az önindító bátran nekivágott a távnak, és tekerte és tekerte és tekerte, és a motor prüszkölt és forgott és nem indult el. Tekertem még, a motor tovább prüszkölt és továbbra sem indult és az önindító még mindíg tekerte, nem is rosszul. 

Az önindítónak semmi baja! Persze ez túlzás, de azért messze van még attól, hogy azonnali hatállyal fel kelljen újítani. De akkor miért nem indul el? Két hete, mikor Salznurgban voltam, a nejem lemerítette az akksit a sok próbálkozással, mást, ugye, nem tehetett, próbálta. Másnap reggel nekem sem indult, a sok mínuszban éjszaka nem állt talpra az akksi magától, nem is csoda. Akkor azt gondoltam, hogy ha a lemerült akksira egy járó motorú másikról rábikázva sem indul el, akkor rossz az önindítója. Következtetésem helytelen volt.  G. közben letette a telefont. (Valakinek a -7 fokban az volt a problémája a Mercijével, hogy nem megy a műszerfalvilágítása... boldog ember...) Odalépett a motorhoz, levette a kesztyűjét, megfogta egyenként a gyertyákat, majd közölte, hogy a leghátsó tök hideg, és a másik négyből is csak egy forró, a többi éppen csak. Ezek szerint az izzítás tökéletlensége miatt nem indult el. A hideg gyertya biztosan kuka, a másik három, amelyik langy, inkább szintén, az ötödik éppen jó lenne, de hát akkor már nyilván veszünk bele öt újat. 

G. telefonon beszerzi az infókat, Bosch 6 rugó körül pro stück, Beru pár száz forinttal olcsóbb, akkor már inkább a Bosch, nem ér annyit az a pár száz. Megrendeljük telefonon, azzal, hogy nemsokára jövünk. Kipakolom az autóból a provizórikus Standheizung-ot, és beviszem a házba a hajszárítóval együtt, a hosszabbító visszatekeredik a meggyfára és a viilanyórára, bezárom a házat és indulunk.

(Az állófűtésről, régi szívügyemről, lesz itt még szó szerintem külön is, most csak annyit, hogy reggel, mielőtt elindultam G.-ért, beraktam a bal egyes lábterébe egy elektromos fűtő ventillátort, hogy mire jövünk, leolvadjon a hó és jég, és ne a -10 fokos ülésen kelljen próbálkozni. Azt nem tudom, mennyire hatékony ez a házilagos fajta állófűtés, de teljesen célravezetőnek bizonyult.)

Még felugrottunk G.-ékhez pár szerszámért, majd irány a város, egy haver munkahelyére igyekeztünk, ahol fütött(!) műhelyben fogunk dolgozni. Egy gond van csak a helyszínnel: a műhelyt két ház között egy nem egész három méter széles havas, jeges közepes lejtőn lehet megközelíteni. Nem a lefelé úttól tartottunk, persze. Odaértünk, kicsit dumáltunk, nemsokára elmúlt dél, és a Unix-os futár már meg is hozta az első adag gyertyát. Volt nekik öt a gép szerint, de a központi raktárban csak négyet találtak, ezt délre igazolták vissza és hozták is, és még egyet ígértekm ezt du. kettőre igazolták vissza, de végül nem kaptuk meg. 

G. nekilátott szétszedni a soros izzításomat, közben ment a duma meg a sztorizgatások Lacival, a műhelyfőnökkel. Én egy darabig néztem, aztán kezdett felderengeni előttem a most vagy soha. Ott voltunk ugyanis egy (a Mercedes otthonos melege után) elsőre hidegnek tűnő, valójában legalább plusz 10, talán 15 fokot tudó, minden létező autószereléshez szükséges szerszámmal felszerelt garázsban, és egyszer csak leesett, hogy ha most nem ugrok neki az elmaradásaimnak, akkor azok tavaszig már nem is lesznek megcsinálva. Utcán, mínuszban, hóban-fagyban nem áll neki ilyesminek az ember. Úgyhogy, bár nem készültem rá, végül autószerelős napom lett.

Először is az izzítórelét akartam a helyére visszacsavarozni. Az utóbbi pár hónapot lógva töltötte; először azért, mert csupaszon, doboza nélkül manuálisan tudtam kapcsolva tartani, hogy izzítson, mivel ugye rossz volt az időzítő modulja, amit aztán december elején megjavíttattam Zuzánnál, az utóbbi pár hetet meg azért, mert az utcán, a hidegben nem bírtam rávenni magam, hogy hanyatt feküdjek a küszöbön és megkeressem a konzolt, amihez rögzítve volt. Na itt most pont ez következett.

Mivel nem kifejezetten szerelős ruhában voltam, először óvatosan közelítettem a problémához: lebontottam a műszerfal alatti borítást, majd megpróbáltam úgy guggolni és közben előre hajolni és közben alulról felfelé nézni a műszerfal alá, hogy ne is legyek koszos, meg lássam is, amit kell. Nem ment. Erről aztán eszembe jutott az a nem túl szalonképes mondás, miszerint nem lehet egyszerre b...ni is meg szüznek is maradni, úgyhogy fogtam magam és ahogy kell odafeküdtem hanyatt a küszöbre, vállaim az enyhén hólés szőnyegen, itt most szerelés van, kérem, nem lehet lacafacázni. A konzol meg is lett, majd rövid próbálgatás után azt is kitaláltam, milyen irányban volt elhelyezve rajta a relé. A relére egy stekkerrel egy kisujjnyi vastag kábelköteg megy, ez adta meg az irányt. Kerestem a műhelyben egy tizes kulcsot, az enyémet kivettem a csomagtartóból, a hatlapfejű csavar és az anyája a két ülés közti konzolban utaztak már egy ideje, most a helyükre kerültek.

A relé után a levegőt felfelé irányító vízszintes csúszkát akartam megjavítani, mert pár hete elkezdett kifejezetten nehezen járni a pályáján. Ennek a mechanikájához viszont csak oldalról lehet hozzáférni, alulról nem, vagy csak a komplett középkonzol lebontása árán. Mivel az izzítás visszajelző izzó is kicsúszott a műszerből, kiműtöttem a műszerfalból a műszercsoportot, de előbb kivettem a kormányból a középső gumit, dugókulccsal kioldottam az anyát és levettem a kormánykereket, hogy több helyem legyen.

A műszercsoport nehezen indult el kifelé. Nem egyszerű kivenni: paszentosan van bent és egy erős gumicsík fut végig az oldalán, ami a műszerfalon kialakított vájúba pattan, ha a helyére kerül, ahonnan aztán nehéz kimozdítani. Hátulról, (a műszerfal alulról, de a bal oldali levegőbeömlő nyíláshoz futó porszívócső fölött elérve a műszercsoport hátsó falát,) kell tolni, közben a peremét fogva kintről húzni kell, miközben bele van kötve, (tehát visszatartja) a manométer, a kilométeróra spirál, a világítás, az izzításvisszajelző, (kivéve ha kiesik,) és az említett csúszkák háttérvilágításához vezető két üvegszál.

Mikor kint volt, a manométer kivételével kikötöttem mindent, és a mműszercsoportot balra félrefordítva ráültettem az indexkarra és egyúttal felakasztottam a műszerfal felső peremére, hogy jól hozzáférjek a műszerfal belsejéhez.

Először a lötyögő kormányrudat rögzítettem. Ez a műszerfal alján keresztbe futó (merevítő funkcíót is betöltő konzolhoz van rögzítve két csavarral, az enyémben csak az egyik volt a helyén, a másikat a gyújtáskapcsoló cseréjekor nem raktam vissza, most pótoltam.

Ezután elkezdtem ismerkedni a fűtés és a levegő szabályozásáért felelős mechanikával. Hamar kiderült, hogy annak a csúszkának a mechanikája, amelyik akad, a másik oldalon dolgozik, amihez a kesztyűtartót kell kiszerelni. Ez utóbbit öt patent és a zár nyelvét megtartó fémet rögzítő két csavar tartja a helyén. A csavarokat marokcsavarhúzóval oldottam, a patentok közepét pedig szintén csavarhúzóval toltam be, hogy ki tudjam emelni őket. G. óvott a lépéstől, mondván, ezek el szoktak tűnni aztán az autó résein. Muszáj volt, kivettem őket. Az ötből első blikkre négy tűnt el nyomtalanul. Később találtam még egyet a műszerfal alatti konzolban, majd még később még egyet hirtelen megláttam leesve a szőnyegen, amit hatszor ki-be-ide-oda hajtottam már korábban, hogy hátha ott vannak, nyilván később hullott ki a műszerfalból, majd, mikor már összeraktam mident, hirtelen kiesett még egy valahonnan, de hogy honnan, az rejtély maradt.

Szóval, mikor a kesztyűtartó is kint volt, már két oldalról tudtam tanulmányozni a mechanikát, majd rövid helyzetértékelést követően bezsíroztam minden elérhető bovdent a műszerfalban és a motortérben. Ezután átmozgattam a csúszkákat és amikor elégedett voltam már a járásukkal, befejezettnek nyilvánítottam a műveletet.

Ezután visszaszereltem a kesztyűtartót, helyére kerültek a műszerfal alsó borításai mindkét oldalon, beraktam a műszercsoportot a helyére, de még nem illesztettem be teljesen, felszereltem a kormányt, és visszaragasztottam a jobb oldali műszer peremét, amit már jó régen csak egy ponton fogott a ragasztó, csak idő kérdése volt, hogy mikor enged el teljesen. Ez ma volt, kiszereléskor. Az izzításvisszajelző foglalatára egy tesa vászonszalagot ragasztottam, hogy a helyére szoruljon és ne essen ki többet.

Kiszedtem a jobb oldali műszerből azt az izzót, amelyikhez az üvegszálak futnak, mert kiégett, ezért nem került vissza a pontos helyére a műszercsoport, majd csak az izzó potlása után fog csak. Kiváncsi vagyok, ha kicserélem, utána meglátom-e a parázslást a csúszkák mögött. 

Mikor mindennel megvoltam, és minden szerszámot a helyére raktunk, jöhetett a kitolatás a jeges-havas emelkedőn, de ez is megvolt simán, ebben a friss hó is segített. Laci az ebédre rendelt pizzán kívűl nem volt hajlandó fizetséget elfogadni, G. is csak minimális díjat számított fel, azt is, mint mondta, mikor hazavittem, csak a vízhólyag miatt, amit a gyertyák kiszerelésekor szerzett.

Lett négy új Bosch hurkos izzítóm, és az egyetlen reggel is teljesítővel együtt a fűtött műhelyben simán indult az autó. Mikor hazaértem, akkor is. A kérdés, hogy ha most kimennék a -10-be, akkor is indulna-e. Ezt reggel derítem ki, és majd megírom.

Apám telefonált este. Megkérdezte, hogy mi van a Mercedesekkel. Konkrétan helytelenítette, hogy megvettem őket, most meg, hogy bevonódott az akksi töltésekkel, mintha kezdene érdeklődővé válni. Azt tudom, hogy nem puszta udvariasságból kérdezett rá. Lehet, hogy mégis tetszik neki is a Mercedes? Vagy csak szeintimentalizálódik? 

23-as kombim karácsonyi ajándéka a címben szereplő kiadvány. A Haynes kiadványokat nem kell bemutatni az autószerelésben jártas közönségnek, de talán még azok is láttak-hallottak róla, mint én, akinek sokáig nem volt meg az az élmény, hogy érdemben hozzá tudok tenni saját kezűleg autóm karbantartásához. Hogy miért nem volt meg nekem ez az elmény, azt most hagyjuk, vissza a Haynes-hez. 

A kiadó saját weboldalán egyébként is érdemes elidőzni, a minket itt most érdeklő darab pedig ez: 

A UK-beli eladó öt fontra tartotta az alig használtnak hirdetett itemet, ami rendkívül kecsegtető volt, hiszen a könyv eredeti ára húsz font lenne, de kifogytak, nincs belőle. A postát sokallottam érte, és mivel skót rokonaim amúgy is jöttek haza Karácsonyra, megkértem őket, vegyék meg nekem és postáztassák feleannyiért Edinburgh-i címükre. Mivel ezúttal nem fapadossal jöttek, és a KLM-nél nem volt súlykorlátozás, gond nélkül elfért az A4-es méretű könyv a poggyászban. Az utolsó napokban volt némi izgalom azért, mivel a téli ítéletidő a szigetországot is erősen súlytotta, úgyhogy végül két nappal azelőtt érkezett meg a könyv őhozzájuk, hogy elindultak volna haza...

Szóval Karácsonyra végül itthon volt a könyv, lesz mit olvasgatnom. Ha gyorsan végig gondolom, mit is akarok megcsinálni az autón, a következő lista áll össze. (Nem fontossági sorrendben, hanem ahogy eszembe jut.)

Differenciálmű csere, bal féltengely csere, kilincsek kiszedése, tisztítása, zsírzása, jobb első kilincs újra lamellázása, mert az eredeti kulcs elveszett, azt a mostani nem nyitja, kézi gáz tekerő kilazult, gáz rudazat beállítása, jobb első lámpa búra csere, index kapcsoló tisztítás, intervallumban van egy pont, ahol akad, illetve nem indul, ha nem javul: csere, bal első ajtókeret kéder vászon burkolat helyre igazítása, tolótető kilincsének felszerelése (a hiányzó stift és rugó beszerzése után,) műszerfal alatti burkolat patentjainak pótlása, hátsó ablakmosó folyadék motorja megállt: javítás, vagy csere. Hirtelen ennyi jut eszembe.

A könyv második lapjának második oldalán, közvetlen az About this manual felütés előtt ezzel a képpel kedveskedik az olvasónak, amolyan graphic Lectori Salutem módjára: 

How nice, isn't it?

Nem is tudom, pontosan melyik nap raktam fel állólánykámat az oldalra. Talán 22-én. A következő napokban a küvetkező számokat lehetett látni a hirdetést olvaók számát jelző

rovatban az admin felületen: 135, 200 vagy 250?, 305, 441, melyből az utóbbi kettő 26-a este 11 és 27-e nulla óra harminc-kori adat.

Mit jelent ez?

Ekkora érdeklődés lenne a Té Publikumban az állólámpás Mercedes iránt? Már írtam, hogy eddig egy telefont kaptam mindössze, igaz, azt rögtön huszonharmadikán délután.

27-án éjfélkor felkerült az új adat: 514-en látták a hirdetést.

28-i éjféli adat: 567-en látták a hirdetést.

29-i éjféli adat: 611-en látták a hirdetést. A Vectráét is ennyien látták. Egy hónap alatt.

30-i éjféli adat: 656-an látták a hirdetést.

31-én éjfélkor: 696 megtekintés.

Elsején éjfélkor: 759-en látták.

A hirdetés tizenegyedik napján: 818 megtekintés.

Tizenkettedik nap: 853 megtekintés.

Tizenharmadik nap: 892.

Tizennegyedik nap: 927.

Tizenötödik nap: 974.

Tizenhatodik nap: 1003.

Tizenhetedik nap: 1043.

Tizennyolcadik nap: 1108.

Tizenkilencedik nap: 1145.

Huszadik nap: 1205.

Huszonegyedik nap: 1249.

Huszonkettedik nap: 1300.

Huszonharmadik nap: 1347.

Huszonnegyedik nap: 1389.

Huszonötödik nap: 1434.

Huszonhatodik nap: 1477.

Huszonhetedik nap: 1529.

Huszonnyolcadik nap: 1574.

Huszonkilencedik nap: 1611.

Harmincadik nap:1649.

Harmincegyedik nap: 1684 látogató.

A Karácsony a Mercedeseket hóviharral, faggyal köszöntötte. Autóim ajándékokat is kaptak, eltérő előjellel.

Míg a 240TD-t egy hetekkel korábban kinézett tétellel köszöntöttem,             addig állólánykám a beállt önindító miatt hol fagyott, hol olvadó, hol jeges szél kíséretében érkező hó alatt töltötte az ünnepet, és csak egy haponthu-s hirdetést talált a fa alatt. 

Le kell szögeznem rögtön az elején, hogy a hárompontnulla eladására nem az autó hibájából kerül sor. E helyütt persze (leginkább az anonimitás okán) nem fogok hosszas fejtegetésekbe arról, hogy pontosan miért adtam fel a hirdetést, csak az eladás okainak kulcs momentumait ismertetem: válság, építkezés, válság, vállalkozás, válság - ebben a sorrendben. Az autó ártatlan a dologban.

Most persze magyarázkodom, mint az elején, amikor vettem az autót. Akkor azt kellett megmagyaráznom, hogy (válság) miért veszem meg, és úgy gondolom sikerült hihetővé tennem mindenki számára, hogy jó döntést hoztam. Most azt kell megmagyaráznom, hogy mindannak ellenére, amit itt leírtam, ami történt velem és hárompontnullámmal, mégis miért adom el.

Hogy komoly felütéssel kezdjem, és hogy mégse legyen benne semmi meglepő, talán azzal kezdem, hogy az állólámpás Mercedes a világ egyik legjobb autója. Nem vagyok annyira arrogáns, hogy autómat a világ legjobbjának tituláljam, bár valószinűleg nem járnék messze a valóságtól. Az ilyesmi egyrészt nyilván nagyon is szubjektív dolog, másrészt viszont vannak, lehetnek objektív szempontok is, melyek alapján a hozzáértők gondolom éveket el tudnának arról vitatkozni, hogy a hatvanas-hetvenes évek autói közül melyik is a legjobb. Kérdés persze, mely ismérvek alapján, vagy ha tetszik, pontosan milyen kategóriában keressük is a legjobbat. Szóval teljesen felesleges már akár elkezdeni is a diskurzust.

Szóval akkor inkább úgy fogalmazok, ahogyan már tettem korábban az egyik bejegyzésben: eladom életem legjobb autóját. Na ebbe nehéz lesz belekötni, ezzel nem ártok senkinek, persze a kétkedők még mindig mondhatják, hogy képzelik milyen autói lehettek ennek... Jelentem, sorrendben: 1986 Trabant 601, 1994 Opel Corsa, 1990 Trabant 601, 1988 Skoda 120L, 198? Volvo 345; 1994 Suzuki Swift Sport, 1993 Suzuki Swift 1,3 GL, 1999 Renault Megane 1.6, 1995 Opel Astra F 1.6, 200? Opel Astra G kombi, 1998 Opel Vectra B 2.0 automata. Még egy Tata Pickupom is volt, mikor legutóbb építkeztem. És a céges autók, amiket nem keveset vezettem: 1997 Toyota Corolla ,1997 Renault Megane, 1992 Mercedes-Benz 230E, 19?? Opel Campo, Renault 19; 2001 Rover 45, 1999 Volvo V40, 2006 Renault Kangoo, 2007 Renault Clio Van. És a bátyám saját és céges autói, de ezeket nem kezdem el sorolni, mert sosem érnék a végére. Van tehát összehasonlítási alapom, amikor azt írom: életem legjobb autója.

Eladom, de ehhez még pár dolgot meg kell csinálnunk rajta. Itt van mindjárt az önindító. Ha az a baja. Írtam, hogy mi volt, míg én Salzburg felé ropogtam az osztrák havon, aztán másnap, amikor nekem sem akart elindulni, és talán jeleztem, hogy az akksit is leszívta a dolog. Ez viszont utalhat talán egyéb problémára is. Mindenestre Karácsony másodnapján este átvittem az akksit apámhoz feltölteni, és holnap reggel felhívom G.-t, hogy meg tudjuk-e oldani, amiről már beszéltünk 23-án: a 23-as kombival behúzzuk a dízel és automata állólámpát, hogy lábán tudjon az aknával szerelt garázsba eljutni, ahol G. lekapja az önindítót, amivel futok egy újabb kört Zuzán mesternél, akivel szintén még pénteken tisztáztam, hogy vállalja a munkát még idén.

Hogy miért ilyen sürgős? Az egyik ok, hogy amint feladtam a hirdetést, felhívott egy komolynak tűnő érdeklődő. Ez persze relatív, hogy ki számít annak, maradjunk annyiban, hogy aki állólámpásban gondolkodik, az én szememben alapból komoly ember. Emberünk ráadásul már bizonyított, hiszen egy állólámpása már van. Kis utánajárással kiderítettem, hogy azzal kasztni problémái vannak és ezért keres másikat - de ezt akkor még nem tudtam. A telefonban kérdésére válaszolva elmondtam, hogy az én hárompontnullámnak rendben van a kasztnija, sőt, nagyjából minden egyebe is. Leszámítva az önindítót, ami miatt most nem indul. Ezért aztán azzal váltunk el, hogy küldök neki pár képet, és jelentkezem, ha elhárítottuk az önindító problémát. Hát ezért is sürgős.

A másik dolog, ami miatt sürgős, hogy december 15-e óta nem vezettem. Igaz, hogy cudar tél van, és az ember sajnálná, ha valami történne vele a csúszós utakon, de az autó arra való, hogy használják, hogy járjanak vele, hogy betölthesse a rendeltetését - ezt talán már bizonyítottam ezeken a lapokon, hogy így gondolkodom.

Szóval, a végkifejlet még teljesen bizonytalan, egy biztos csak: navigare necesse est, azaz (a fordítást picit módosítva): veterán Mercedes-ezni muszáj. A nagy kérdés: hogy még meddig fogok tudni autózni életem eddigi legjobb autójával. Meglátjuk.

25-én este, nagycsaládi Karácsonyozásunk után, mikor kiléptünk a süvítő, jeges széllel felálló hóviharba, odaléptem a kocsihoz (23-as kombi,) és nem tudtam beledugni a kulcsot. Befagyott. Na, gondoltam magamban, ma megkapom a magamét, minek kellett öreg Mercedest venni családi autónak. Aztán szerencsére a csomagtérajtó kinylílt, oda bemászva kinyitottam a bal hátsó ajtót, ahonnan előrenyúlva bejutottam a vezetőülésre és a felújított önindítónak és a négy új gyertyának hála, gyorsan indítottam is a motort. Hazajutottunk, de reggel ugyanez a tornamutatvány várt, amikor apámékhoz indultunk, és onnan hazafelé induláskor is ez kellett a bejutáshoz. Úgyhogy ezzel valamit kell csinálnom, hogy mit, azt még nem tudom, viszont mivel akut a probléma, gyorsan kell megoldást találnom.

Ja, a hajszárító. Mikor hazaindultunk, észrevettem, hogy az egyik mellékutcában árokba csúszott (parkolás közben, oldalirányban) egy autós. Kanyar vissza, lelassítok, kérdem a srácokat, segítségük van-e. Nincs, felelik. Jó, mondom, félóra múlva jövök vissza, (az akksit kell hoznom tölteni, nézek a nejemre kérdően, jöhetek-e egyből vissza, igen, mondja,) hozok kötelet, ha megtalálom és segítek. OK, köszi, modnják, aztán hazajöttünk. Gyerekek kocsiból ki, állólámpa kulcsa megkeres, ki kell venni az akksit, és megkeresni a kötelet. Aha, ahogya azt Móricka elképzeli. Megyek a kocsihoz: tiszta jég mindene, ezt itt élmény lesz kinyitni. Mínusz négy fok volt. Az akksi mindenképp kell holnap. Hát jó.

Fagyott hosszabbító, villanyórából áram véttelez, hajszárítóval nekiestem a csomagtér ajtajának. Először a zár, mivel a kulcs ide se ment bele: állólámpám háttal állta az elmúlt 24 óra hóviharát. Amikor már bement a kulcs, sőt, el is fordult, akkor körbefújtam az egész ajtót. Kis idő múlva kinyílt. Ugyanezt eljátszottam a bal első ajtóval is, aztán kulcsok elő hátulról, géptető kinyit, akksi kikap. Mikor kész voltam, kihoztam a házból az elektromos ventilátoros radiátort, azt a fajta kicsi fehár műanyag készséget, amit rosszul fűtött irodákban a titkárnők lábánál látni, és a hosszabbítóval együtt bedobtam a bal első ülés elé a földre. Bekapcsoltam, rázártam az autót és elindultam menteni, akksit tölteni.

A mentés sima liba volt: a 23-as kombi másodikra kihuzta a bal oldali kerekeivel teljesen az árokba merülő hat hónapos Alfát, úgyhogy apámnak, akit elinduláskor felhívtam, hogy pár perc múlva jövök, fel sem tűnt, hogy közben megálltam műszaki menteni. A srácoknak mondtam, hogy örülök, hogy viszonozhattam a dédestapolcsányi vadászok szívességét, akik (februárban tíz éve lesz, hogy) ugyanilyen játszi könnyedséggel húzták ki az ugyanilyen helyzetben lévő 120-as Skodánkat a várrom alatti út menti árokból. Igaz, nekik négykerekes UAZ-uk volt. Szóval a srácoknak mondtam, hogy egy napon majd ők is viszonozzák ezt a szívességet valakinek. (Pay It Forward) Egyetértettek, boldog Karácsonyt kívántunk egymásnak, aztán tovaketyegtem az olajkályhámmal.

Salzburgban a nejemtől is kaptam sms-t, igaz először felhívott még valahol Bécs után. A telefonhívás, mint mindíg, ha az egyik fél külföldön van és erről mindkét fél tud, gyors volt és lényegre törő: "Nem tudom elindítani a Mercedesed." "Az nem lehet. Próbáld újra!" Indítózás a háttérben, beinduló dízelmotor hangja. "Na jó, elindult." "OK, szia!" "Szia!" Tízéves házasok ha beszélgetnek, ugye.

Aztán pár órával később az sms, hogy nem indult el végül mégsem. Mi az hogy nem? Hát hiszen hallottam, hogy járt! méltatlankodtam magamban. Válaszoltam is, hogy hogyan és miként, de nem kaptam választ, gondoltam: vagy megoldódott, vagy megoldotta máshogyan.

Később, este, már otthon megtudtam, hogy elkapta ugyan egy pár másodpercre, de aztán megállt és sehogy sem sikerült elindítani, sőt, az akksit is leszívta. Ejnye, gondoltam, hát nem szabad addig tekerni. Na majd reggel beindítom.

Reggel kimegyek, izzítok, indítok: semmi. Pontosabban egy mély "vvö-vvö" még kipréselődött az önindítóbol, de aztán semmi. Hú, gondoltam magamból, ez tényleg jól leszívta az akksit. Telefon, ismerős beáll mellénk a bikázáshoz, de úgy sem indul. Bikakábel meleg, tehát az áram átmegy, mégsem. -9 fok. Áram van, mégsem teker. Indítómotor lenne ez is? Ajjaj.

És itt összefutnak a szálak ebben a posztban, hiszen a 23-as kombi indítójáért az állólámpás Mercedes-emmel akartam elmenni. Ez elmaradt, helyette busszal, két villamossal mentem el a tíz kilós indítómotorért Farkasrétre, onnan villamossal, majd másik busszal fel G-ékhez, ahol a szomszéd engedett be, hogy letegyem G. apjának lakásajtaja elé a vastag PVC szatyorban elhozott felújított indítómotort.

Visszafelé busz nem jön, pontosabban egy kimaradt, így 15 percet toporogtam a hegyen a sok mínuszban, majd villamos és HÉV, apámékhoz, ott kocsi kölcsönkér (benzines fóka, Jájj!) vissza az oviba a gyalog családért, meg az összes benti cuccért: szünet jön, ki kellett üríteni az ovit. Mindenki haza, én dolgomra el, és mindenki (én biztosan) feszülten várja G. telefonját, hogy kész lesz-e az autó. Az egyetlen, amire van esély, hogy működjön az ünnepek alatt.

G. valamivel négy után jelentkezett, hogy készen van. Felrakta az önindítót és kicserélte a négy gyertyát (kétféle volt benne,) négy vadiúj francia gyártású Bosch gyertyára. Úgy fogalmazott, hogy ugyan 0 fok körüli hőmársékletű garázsban és új gyertyákkal, de összehasonlíthatatlanul jobban indult, mint korábban. Még kicserélte a vákuumos leállítószelepet is, remélve, hogy ettől simábban fog leállni  a motor.

Gyorsan hazamentem, majd nejemmel elmentünk G.-hez, aki közben hazavitte a kombinkat magához. Kulcs átvesz, anyagiak lerendez, váltunk pár szót, majd búcsú, és loholok a 23-ashoz. Beülök, forgatom a kulcsot: kétszer izzítok, biztos, ami biztos, a motor hideg, indítózok és felhangzik a G. által oly sokszor említett klasszikus "prütty, ták ták ták ták".

A nagy kérdés persze, hogy egy hideg éjszaka utáni reggeli -6 fokban hogyan indul. Ezt másnap reggel nyolckor tudtuk meg: ugyanígy. Nejem indult a piacra bevásárolni, és a Mercedes két izzítás után elsőre indulva jelezte, nem az ő hibája az elmúlt hetek nehézkes elindulása, hanem az időé, meg egy hevenyészve felújított önindítóé, gondos gazdi mellett ő készségesen szolgál. Úgy tűnik tehát, 23-as kombink révbe ért, legalább is ami az indítást illeti.

Az állólámpás Mercedes most békésen szunnyad a hó alatt, meg kell várnunk valami melegebb időt ahhoz, hogy kideríthessük, itt is önindító probléma van-e, vagy esetleg valami más a kín. Szerencsére van működő Mercedes a családban, így mobilitásunk biztosítottnak tűnik, a Mercedes pedig leállítva, a ház előtt is szép.

Ahogy megjöttek a hideg reggelek, 23-as kombink első reggeli tevékenysége a krágokás lett, mely jelenség egyből jelezte, hogy a tél nem fog elmúlni önindító felújítás nélkül.

A legtöbb 23-asban Bosch önindító van, ami jól csengő márka ugyan, ezek az önindítók azonban súlyos tervezési malőr miatt gyakorlatilag kivétel nélkül mind elromlanak idővel. A felújítást egyetlen emberre szabad csak bízni, az árfolyam a baj nagyságától függően 15 és 20 pénz körül mozog. Tehát kell pénzmag a felújításra, kell két nap, amíg az autó áll, kell egy akna, ahonnan kényelmesen le lehet szerelni az önindítót (ha az imbuszcsavarok nincsenek berohadva,) és már mehet is a felújítás.

Szerda délután felvittem kombinkat G-hez, és megkértem, vegye le az önindítót, és bár magam akartam elvinni másnap reggel, mivel egy munka Salzburgba szólított ezért megkértem G.-t, hogy ő vigye el reggel a szakemberhez. Már visszafelé Linz magasságában jött  az sms, hogy az önindító kuka, a mester el sem kezdte felsorolni, mi mibe kerülne a felújítás során, akkora a baj. Jó hír is érkezett: van egy felújított önindítója, amit 25 pénzért megszámít nekem. Ezt a darabot a saját fiának újította fel, mikor ilyen autója volt; az autó már nincs meg, az önindító meg ott állt a polcon, ha akarom, az enyém. Viccel? Hogy kell-e az önindító felújító szakember által a saját fiának felújított önindítója? Persze, hogy kell.

Reggel megyek érte.

Ahogy a cím is mutatja, káreset történt. Az időpont: hétfő délelőtt, a helyszín: a Bocskai útra nyíló mellékutca, a károsult: 1975-ös  Mercedes-Benz 240D 3.0, a károkozó: ismeretlen.

A mellékutca egyirányú, egy sávos. A Bocskai előtt azonban, ahogyan az a fotón is látszik, két sávban szoktak állni a kihajtani igyekvők. A károkozónk is ide igyekezett nyilván, de rosszul mérte fel, mennyi helye is van ott jobb oldalt, és elvitte a tükrömet. Mielőtt beszálltam, nem tűnt fel a sérülés, mikor becsaptam az ajtót, csak akkor vettem észre, hogy a tükör lefittyed; ezt nem fotóztam.

A második képen jól látszik, hogy az előttem parkolóval tökéletesen egy vonalban parkolok, (talán még egy kicsivel beljebb is,) ezért nem is értem, hogy ha valaki előre néz, hogy nem látja, hogy hét méter hosszan ott autók parkolnak. Persze, ha szlalomozott a piroshoz már beállt autók meg a parkolók között, akkor lehet. A járdára is állhattam volna feljebb, itt viszont el akartam kerülni a dühös gyalogos csillagtépését, ezért nem foglaltam el az egész járdát.

A tükör ház nem sérült (kicsit, a szélén, pont lemaradt a harmadik képről,) de a tükröt az ajtóhoz rögzítő talp mindkét füle eltörött. Külsőre hasnolít a tükör a 23-aséra, de ez a rögzítő talp és az ezt borító háromszög pont nem stimmel, lévén más alakúak az első ajtók, amikre rögzíteni kell vele.

Nyilván az én bajom, hogy nekem harmincöt éves autóm van és az alkatrész utánpótlás esetleges, (vagy találok ilyen tükör rögzítő talpat, vagy nem,) ettől még az elkövető autóstárs meglopott, amikor nem állt meg és nem hagyta ott a névjegyét. Persze, lehet, hogy én vagyok a naív. Mindenesetre minden szépet és jót kívánok neki.

Első utam a 23-as kombinkkal, Földvárról haza jól sikerült, az autó is érezte, élete új szakaszba ért, jókedvűen tette a dolgát és az ominózus olajcseréig nem is adta jelét annak, hogy cserben akarna hagyni bennünket. És az sem az ő hibája volt.

Este későn értem haza, ugye, eleve későn indultunk, munka után, el is ment az idő a mustrával, vétellel, papírmunkával, és a hazaúton diktált tempó sem volt túl gyors, ráadásul még G.-t is haza vittem. Mire hazaértem, már mindenki aludt. Másnap reggel a hálószobaablakból nézzük a két autót, amint egymásnak tolt csillaggal szuszognak a ház előtt. Az elmúlt hetekben folytatott kampányom méltó megkoronázásaképpen nejem a következő mondattal vette birtokba az autót: "Az enyémnek szebb a színe."

Tény, hogy a Silberdistel metál szép szín, de az állólámpáshoz szerintem nem is illik a metál fényezés. A Kaledonien grün pedig kifejezetten szép és ma már ritka is, hogy ilyen (majdnem) pasztell színe legyen egy autónak.

Az első nap délutánját az autó gyors átnézésének szenteltem. Kimentem G.-ékhez, hogy áttekintsük, immár napvilágnál, mekkora is az új problémahalmaz. Felálltam a nagy rámpára, hogy G. az autó alá merülhessen. A kipufogó rendszer egész jónak tűnt, bár egy helyen szét volt csúszva, nagy rohadás nem látszott sehol sem az autón alulról sem, a bal hátsó féltengely csúnyán kotyog viszont, ezt hallottuk is, és ekkor derült fény a differenciálmű hosszú mivoltára is. Ezen az autón egy 3.69-es áttételű difi volt gyárilag, amit valaki valamikor kicserélt egy 3.46-os áttételűre. (Ez egy misztikus történet volt mindíg is számomra, mert a képlet csak a difi ÉS a váltó áttételeinek együttes értelmezésével válik érthetővé, már ha egyáltalán. Szerintem egyszer írok erről egy külön posztot.) A lényeg, hogy ettől az autó kevesebbet pörög, ha györsan megy, ígaz viszont, hogy közben ettől alacsonyabb sebességtartományban vészesen nyomatékszegény. Ezt már említettem, hogy a mi 23-asunk a harmadik fokozatban már egészen enyhe emelkedőn letérdel.

Az utastérben rögtön megkapta az autó a direkt kritikákat. G. finom, alig észre nem vehető rátartisággal a hangjában hajította ki a kormánykereket, (jó, ez ide nem kell, mert ez 79-es, a te autód meg 83-as,) leszedte a belső tükröt, mert túl laza volt, mindkettő helyett kaptam a padlásról másikat, kicseréltük a bal hátsó lámpatestet, (auch auf dem Dachboden) mivel olyan korrodált volt, hogy értelmetlen lett volna javítgatni, közben szembesültünk vele, hogy akárki is villanyászkodta meg a vonóhorgot, nem a gyári stekker-re kötötte rá egy gyári toldóval, ami maga is egy stekker, csak átmenő, azaz a lámpatest és a stekker közé pontosan beilleszthető, hanem ráhekkelte az érkező kábeleket a meglévő kábelekre. Ez magyar mesterre vall. További hiba még az utastérből a középkonzolon egy faragott elem: a belső térbe érkező levegőt lefelé és felfelé irányító kis csúszka gombok fedő panelje ebben az évjáratban már két külön pályán mozog vízszintesen, de a mi autónkban a korábbi egypályás panel van betéve, ezt kellett a szélein faragni, mivel ebben az autóban ezek a csúszkák széjjelebb futnak, mint a korábbiakon. Hát ezt majd fel kell túrni valahol, mert ilyet valamiért nem találtunk sehol.

A nap végén átbeszéltük, hogy milyen feladatok várnak ránk: a hátsó (szintszabályzós) lengéscsillapítók javítása, a differenciálmű cseréje a 240TD-be való eredetire, a bal féltengely javítása, vagy cseréje, a fűtéspanel cseréje, a bal hátsó kerékjárati ív (külső) javítása, illetve az  induló rozsdásodás kezelése, legkésőbb tavasszal, több helyen.

Összességében elégedettek voltunk az autóval, és miután kiörömködtük magunkat az új kombi megszerzésén, és ránk is sötétedett, dolgunk végeztével hazafelé vettük az irányt.  

A 12 éves német középkategória lecserélése a 27 éves felső kategóriás lifestyle-kombira eddig a pontig jó döntésnek bizonyult. Tudván tudom, hogy várnak még kalandok, de egy megállapítással már most közre tudom adni az öreg Mercedes vásárlás ultima rációját.  Életérzésben, autózás élményben, cool faktorban verhetetlen az autó, ár-érték arányban az előzőek tükrében szintén: ennyire kevés pénzből ilyen stílusosan autózni máshogyan nem lehet. Már tudom. Kár, hogy nem mertem elkezdeni tizenöt évvel ezelőtt.

Szóval vettem még egy Mercedest. Ha eddig még nem nézett volna furcsán rám a család meg az ismerősök, most már biztosan így lesz. Azt általában nehezen érteni, ha valaki extrém öreg autót vesz, de rögtön kettőt... Valóban, autóink átlagéletkorát rendesen a magyar átlag fölé helyeztük, bár ebben éppen nem az új szerzemény a ludas: az állólámpás Mercedes 35 éves idén, mellette a 23-as kombi valóságos ifjoncnak számít, hiszen 83-as évjáratú lévén még a harmincon innen van.

Az új használt autók első útja általában a szerelőkhöz szokott vezetni. Nem volt ez másként nálunk sem, bár - az eddigiekből gondolom nem nehéz kitalálni, - egy kicsit is megbízhatónak tekinthető gazdától érkező régi Mercedes-szel közel sincs annyi teendő, mint egy átlagos használtautóval. Már persze ha az autója megbízhatósága felől nyugodtan akar aludni az ember.

Az én tapasztalatom szerint az átlagos használtautó kereskedésből származik, tehát az új tulajdonosnak jellemzően fogalma sincs, ki, mikor, mit javított, cserélt az autón, így - biztos ami biztos alapon - nekilát kicserélni minden szűrőt, folyadékot, vezérműszíjat, ~láncot, (melyikben mi van,) fékbetéteket, futóműveshez megy, klímát tölt, stb... Egyszóval vérmérséklettől, és főként pénztárcától függően igyekszik biztosítani az autó megbízható működését.

A mi új öreg dízel Mercedes-ünknél ez a következőképpen nézett ki. Vettem üzemanyagszűrőket, olajszűrőt és motorolajat, és egy este átugrottam G.-hez, (kezdem megunni, hogy új Mercis barátomnak kell neveznem üj Mercis barátomat, úgyhogy ezután így nevezem,) hogy aknán állva könnyen és gyorsan olajat cseréljünk.

G. lement az aknába, csavar meglazít, olaj elindul lefele. Én közben fönt megoldom az olajszűrő házat, régi szűrő ki, új be, olajszűrő vissza. Közben megtudom, hogy üzemanyagszűrőket is én cserélek, G. bíztat, hogy két-három nap alatt megszűnik gázolaj szagúnak lenni az ember keze a művelet után. OK. A főszűrővel kezdem. Huszonkettes kulccsal meglazítom a poharat (a gázlajszűrő házát hívjuk így, az alakja miatt,) óvatosan kiveszem a gázolajjal színültig lévő szűrőt, tartalmát átöntöm az újba, melyet gyorsan becsúsztattam a pohárba. Mikor kész, a helyére teszem a poharat, amin kicserélem a gumitömítést is, majd kézzel visszatekerem, meghúzom a kulccsal és kész.

Az üzemanyag előszűrőjét is kicserélem, ez a rendszerben még a főszűrő előtt van, a tankból érkező esetleges nagyobb darabokat hivatott megfogni, alakja miatt pipának hívjuk, egy áttetsző fehér, vagy teljesen átlátszó műanyag szűrő, ami láthatólag jól teszi a dolgát, mert egy kis idő múlva mindben fekete szmötyi lötyög. Ezt vékony gumicsövek közé iktatva találom, bilincsekkel oldható. Kicserélem. Ügyes vagyok, mert közben csak egyszer töröm el majdnem az ujjam a csavarhúzóval, szóval jól haladunk. G. közben vissza húzza a lenti olajleeresztő csavart, mondjuk üres a rendszer, úgyhogy elkezdem feltölteni a friss olajjal. Mikor kész, örülünk, és nekilátunk, hogy kicseréljünk még pár kisebb üzemanyagcsövet, melyek túl rövidre vannak már visszavágva, esetleg porlad a végük, szivárgást okozva ezzel. Mikor ez is meg van, készen vagyunk. November második péntekje van, örülünk, hogy nem tartott tovább, már kezdett hideg lenni, este fél nyolc van.

Beülök, beindítom: prütty, ták ták ták ták ták ták ták ták. Simán indul. Elindulok rükvercben kifelé a garázsból, egy méter után lefullad, és el sem indul többé. Jaj.

Ezt követően két órán keresztül próbálkoztunk, mindent, amihez előzőleg hozányúltunk megtapogattunk, végig gondoltuk az egészet, hogy hol ronthattuk el, mi lehet a hiba, de semmi. Aznap, saját új autónkat hátrahagyva G. autójával mentem haza.

Legalább kipróbáltam azt is, G. pár hónapja vette, én még nem vezettem. Van különbség. Főleg abban, hogy az övé megy is. A mienkben, ugye, hosszú difi van, amitől nem pörög, nem fogyaszt autópályán, csak éppen letérdel a városban hármasban. Ha bármit akarsz tőle: egyes, kettes. Ráadásul a mienknek mindkét hátsó lengéscsillapítóját érdemes lesz felújítani, mert úgy dülöngél a kanyarokban, mintha részeg volna. Bár ehhez köze lesz az első stabilizátoroknak is, ezeket is ki kell cserélni. Ezeket láttuk már a hazafelé úton is, és persze ettől még el lehet járni vele, csak hát úgy sokkal, de sokkal jobb lesz.

Másnap G. felhívta Kareszt Viszen, aki bemondta a tutit: a szűrők és csövek cseréjekor annyi levegőt vittünk be a rendszerbe, hogy fellevegősödött. Ellenszere: kézi pumpálás az adagoló oldalán elhelyezett manuálpumpával. Hurrá. Karesz tudása kimeríthetetlen, bizalmunk benne töretlen, de nemcsak a miénk. Egészen messziről is eljárnak hozzá, ő szerintem a Balaton környékén az egyik legismertebb magán Mercedes specialista, s a tudásához képest még nem is ismert eléggé.

Egy nappal később megyek fel a garázshoz, G. már pumpált vagy kétszázat, az autóban az ő akksija, az enyém, amit a kocsival kaptam, behalt a sok tekeréstől. Egy új akksi, egy jó önindítóval talán kinyomta volna a levegőt, nálam egyik sem állt fenn. Az akksi 2002-es évjárat, az is csoda, hogy eddig bírta, (az eladó srác mondta is, hogy öreg, tudtam, hogy előbb-utóbb új kell,) az önindító meg jól hallhatóan szintén a végét járja, fel kell újítani azt is.

Tehát sok pumpálás után tekerünk, az autó majdnem elindul. Újra pumpálunk, a garázs úszik a  gázolajban, a motor elkapja, óriás füst, végre, megoldottuk. Elvileg ha egyszer elindul, van annyi nyomás a rendszerben, hogy a maradék levegőt kipréselje magából.

A garázs meg azért úszott, mert a kézi pumpák szinte kivétel nélkül mindegyik 23-asban tönkremennek, azaz pumpálnak ugyan, de legalább ugyanannyi üzemanyagot köpnek ki felfelé, mint amennyit a rendszerbe juttatnak. Mindegy, gondolom, ezt legalább ritkán kell használni, kis szerencsével soha többet. Csak hittem.

Boldogan mentem hazafelé az autóval, nem tudván, hogy a következő napokban minden három óránál hosszabb várakozás után kétszer ötvenet fogok pumpálni a gázolajat fröcskölő kézi pumpával, hogy a motort el tudjam indítani. Elég hamar beszereztem egy pár gumikesztyűt, de ilyen körülmények között nem adhattam át nejemnek az autót használatra. Megoldást kellett találnom. Ez végül is meg lett, és kellőképpen banális is volt ahhoz, hogy ha meg is rendült volna a döntésem helyességébe vetett hitem, az érzés elmúljon. Az történt, hogy pár nap pumpálgatás után újra felmentem G.-hez, hogy újra átvegyük, mely üzemanygcsöveket cseréltük, hátha az újak között valamelyik csővég repedt és azon keresztül levegősödik fel a hosszabb várakozások alatt. Végig is néztünk mindent, tán még ki is cseréltük valamelyiket, és közben minden csavart újra és újra meghúztunk. A végén, láss csodát: az autó pöccre indult, és a hiba nem is jött elő többet.

Nincs 'moral of the story', valószínűleg nem húztam meg eléggé azt az ominózus huszonkettes csavart (Catch 22, eh?) amitől az üzemanyag szűrőnél szívott levegőt, amit előző nap fedeztem fel, amikor az egyik pumpálás alkalmával odatévedt a szemem, megláttam a gázolajat a pohár tetején a csavar körül, pumpálás után (!) letöröltem, majd a következő pumpálásnál ismét ott találtam, tehát menet közben tolta ki oda. Ez után hívtam G.-t, hogy tekintsük át együtt újra az egészet.

Minden jó, ha jó a vége, az autót végül is át tudtam adni rendeltetésének, nejem is örült, a gyerekek is, és egy-két apróságot leszámítva, melyekről a következő posztban szándékszom beszámolni, nem is történt semmi említésre méltó egészen addig a beton villanyoszlopig. De csitt! Erről is kicsit később. Jó éjt!

Az állólámpás fórumon változó intenzitással folyik az élet. Néha hetekig, hónapokig nem történik semmi, máskor meg egy bejegyzésre többen is válaszolnak, vagy, mint tegnap történt, a bejegyzés keltette hullámok a fórumról kilépve valódi találkozó formáját öltik.

Miutén elolvastam, hogy az egyik kolléga szétbontott egy állólámpát, és egy másik kolléga érdeklődésére egy hozzám meglehetősen közeli helyszínt jelölt meg, ahol a bontott autót meg lehet nézni, indíttatva éreztem magam, hogy én is bejelentkezzek. Írtam is, hogy majd jelentkezek, és másnapi telefonbeszélgetésünk után, a hozzászólásom után alig egy nappal már ott is álltam a városszéli telephely egyik műhelyében egy kettőbe vágott autó mellett. Új Mercis barátom csak mesélt és mesélt az autóról, a szétvágottról, a sajátjáról, a fiának épített 23-as 200D-ről, amit a friss jogsihoz kap majd nemsokára és amelyet együtt építenek, korábbi autókról, köztük egy híressé vált darabról. (W114 200D, rendszáma BZG-vel kezdődik, melyet új barátom 1990-ben adott el, őelőtte trélert húzott, autómentőként szolgált. A 200D, értik? A leglomhább a dízelek közül.)

Szóval tegnap délután nagyon jó volt, két órán keresztül sztoriztunk, a bontásról, a motor kiemeléséről, automata váltókról, kormányváltó autmatáról, megnéztük, beindítottuk a saját állólámpásainkat, előbb ez én 3.0-mat, aztán az ő 230-asát, (2300 ccm, négyhengeres, benzines.) És ismét működik a kollegialitás, a bontás után barátom a saját autóját tolja majd be a műhelybe télire, és a donor autóból kinyert alkatrészek installálása utánra meghívott, hogy a maradék alkatrészekből válogassam ki, ami nekem kell. (Ablaktörlő lapát, elakadásjelző kapcsoló, jobb első ajtó, stb...) Megint: nem, az a lényeg, itt sem, neki sem, hogy mennyit ér az a konkrét darab, amit felajánlott, hanem, hogy neki van, talán van belőle tartalék is, több meg nem kell, hát vigye az, akinek egy sincs.

Remélem felhív, és időben teszi, hogy tudjak is menni, felajánlottam ugyanis, hogy a saját autójából, amikor kiveszi a motort, (a váltócseréhez muszáj lesz,) átugrom és segítek; így a munkámmal, segítségemmel viszonozhatom a felajánlott alkatrészeket.

Hát így. Van valamid, ami örömet szerez neked, és ezt örömmel osztod meg a másikkal, és önzetlenül segítesz, mert azt is jó látni, hogy a másik örül, hogy halad a dolgaival.

Élmény egy ilyen világhoz tartozni.

Miközben én G.-vel, az eladóval leleveleztem az autóvétel kötelező köreit, amit általában már az autó körbejárásakor szokás: mik a hibák, miket javított meg rajta, ilyesmi; az eladó autó Balatonföldváron állt a szerviz előtt. Tehát e-mailben tisztáztuk, mi járna még az autóhoz, meg hogy mennyi pénzt szeretne érte kapni, majd a végén megállapodtunk, hogy amikor itthon lesznek, lemegyek és megnézem.

Mindenszentek után, egy keddi napon értek haza. Még aznap beszéltünk és abban maradtunk, hogy péntek délután, esetleg szombat délelőtt megyek le. Szerdán, annak alkalmából, hogy részéről elhárult minden akadály az autó megtekintése elől, újra beszéltünk, és G. arról tájékoztatott, hogy volna egy másik érdeklődő is, aki megvenné az autót, de mivel velem már korábban megállapodott, hogy megnézem és én jeleztem, hogy megvenném, mindenképpen szeretné biztosítani nekem a lehetőséget, hogy lássam, és ha tetszik, én vegyem meg az autót. Ezért (és mert a hétvégéje máshogy alakul,) azt javasolja, hogy hamarabb, akár már szerdán este, de csütörtökön mindenképp menjek és nézzem meg, mert ő pénteken már mást csinálna. Ez ugye lehetett eladói praktika is, de mint később kiderült, ekkora G. már valószínűleg megmutatta az autót a másik érdeklődőnek.

Némi fatalizmussal (mely a vásárlást sejtetni engedte) leszerveztem a csütörtök esti túrát, megbeszélve a Mercis barátommal és a bátyámmal a részleteket. Csütörtökön a nagy Maglite-tal felszerelkezve indultam a sötét téli koraestébe autót venni. Résztvevőkkel a találka megvolt, bankautomata felkeres, pályára fel, irány Balatonföldvár.

Másfél órával később Földvár Szárszó felőli végén a MOL kútnál találkoztunk, majd G. felvezetésével elgurultunk az autóhoz. Kiszállás, diskurzus, körbejárás, villog a zseblámpa, kinyitunk, beülünk, tapogatunk, nézelődünk, aki vett már valóban öreg használt autót, tudja miről van szó: van ennek a tevékenységnek egy érdekes kísérője; a gondolatok a "nem vagyok teljesen normális, mit keresek itt?" és az "asztamindenit, milyen jól néz ki még harminc évesen is!" közötti tartományban ugrálnak. A Mercedes egyébként romjaiban is tud nagyon büszke kiállású lenni, ez az autó ráadásul tényleg viszonylag jó állapotban volt. Valaki vagy valakik vigyáztak rá, karban tartották. A kasztnin persze látszott itt-ott ez-az, de az összkép ígéretes volt - zseblámpánál.  

A motor hideg volt, ezt G.-vel így is beszéltük meg. A dízel Mercedes hidegindítása sok mindent elárul a motor állapotáról. A 240D motor szépen beindult, most utólag azt mondom kicsit túl szépen, igaz most december elején hidegebbek a reggelek, mint az a november eleji csütörtök este volt, úgyhogy nem biztos hogy jó az összehasonlítási alap. Szóval a motor szépen járt, a motortér porszáraz, sehol egy olajfolyás, némi kartergáz mutatkozik, a nyomait is látjuk a hengerfejen, de nem vészes. Próbakör következik. Megy, megyeget, de irtózatosan lomha. Később kiderítjük, hogy a 300D differenciálműve van alatta, amitől a váltó kettes fokozata jól használható, viszont a hármas semmire nem jó: ott elfogy a nyomaték, a motor letérdel már a kisebb emelkedőkön is. Négyesben viszont alig pörög a motor, a hosszú difi valószínűleg pont emiatt került bele: autópályázhattak vele Németországban, s így kevesebbet fogyasztott, halkabb volt a pályán.

Az autót megnéztük, a próbakör megvolt, majd leültünk a fűtetlen ház nappalijában didergő ülőgarnitúrára, ahol is az autót visszafogottan dicsérve, Mercis barátom tanácsainak meghallgatása után megneveztem azt az összeget, amit az autó nekem ott és akkor megért. Nem alkudtam sokat, hamar meg is egyeztünk. A pótalkatrészek lekerültek a padlásról, az adásvételit kitöltöttük, és elindulás előtt tettünk egy kisérletet a bal hátsó zárófény megjavítására – sikertelenül. Közben G.-t hallgattuk, aki elmesélte, hogy az autót a héten két másik ember is meg akarta venni előttem, akik közül az egyik kevésbé komolynak tűnt, de a másik egészen komolyan érdeklődött, át is nézte, le is fitymálta a repedt műszerfalat, meg ezt, meg azt, majd tett egy közepesen pofátlanul alacsony vételár ajánlatot, amit G. nem fogadott el, meg amúgy is meg volt beszélve, hogy megnézem.

Így tehát G. erkölcsi tartásról tett tanúbizonyságot, ellentétben a másik vevőjelölttel, akiről ekkorra már tudtuk, hogy kicsoda. Emberünk leszerepelt, nem is kicsit, mivel nemcsak azt tudtuk róla, (még az előtt, hogy elindultunk, már megtudtuk,) hogy ki ő, de azt is kisakkoztuk, hogy tisztában volt vele, hogy eladtam a családi kombit, és komolyan érdekel az autó és meg is van rá a pénz, mégis rámozdult.

Nehéz erről anonim posztban érthetően beszámolni, hiszen nem célom a megosztás vagy a hangulatkeltés, a lényeg az, hogy a kaposvári Mercedeses barát nem csak az én Mercedeses barátaimnak szólt erről az autóról, hanem még egy embernek, és tőle tudta meg emberünk, hogy van itt egy ilyen kombi.

A dolog pikantériája egyszer az, hogy emberünknek már van kombi 123-as Mercedese, másodszor az, hogy nemcsak, hogy tudta, hogy megyünk megvenni az autót, de még valami általam nem ismert logika mentén, telefonon keresztül próbált hatni ránk, Mercedeses barátaimra, és rajtuk keresztül talán rám is, de hogy pontosan mit várt/remélt a telefonhívásoktól, az számomra nem derült ki. Persze nem engem hívott, hiszen engem nem is ismer, csak kétszer találkoztunk, Mercedeses barátomat és a bátyjait ellenben húsz éve ismeri, őket hívogatta aznap. 

Még egy adalék ehhez a sztorihoz. Találkoztam emberünkkel az eset után két héttel egy Mercedeses összejövetelen, ahol furcsa dolog történt. Én arra készültem, hogy ő is, mint mások, megnézi az új szerzeményt, és váltunk pár szót az autóról, hiszen ezek az összejövetelek jórészt erről szólnak. Esetleg megbeszélhettük volna (röhögve, vagy komolyan, mindegy,) hogy hogyan nem vette meg előttem egy nappal ezt a kombit, de erre a beszélgetésre nem került sor. Végül, mikor indultam haza és pont az a srác állta el a lejárót a négyszemű Mercijével, akivel ő beszélgetett, nem tudta nem fogadni a köszönésemet, kezet is fogtunk, és kaptam egy érdekes pillantást tőle, amit rögtön nem tudtam értelmezni, így utólag azt gondolom, egy frusztrált ember pillantása volt, de hogy pontosan mi is a frusztráció tárgya, az nem derült ki. Talán már nem is fog.

Mindenesetre neki is van erről az esetről egy sztorija, az egészen biztos, mivel az összejövetelen egy barátja kábé ezzel a szöveggel fogadott, mikor meglátott: "na hadd nézzem meg az autót amit sikerült megvenned a ... elől!". Mondanom sem kell, hogy válaszom, amiben bátortalanul arra tettem utalást, hogy (két teljes héttel előbb, mint a barátja megnézte az autót,) megállapodtam írásban az eladóval, hogy jövök, megnézem, esetleg meg is veszem, elkerülte a figyelmét, vagy nem tetszett neki, mindenesetre ez a beszélgetés itt véget ért.

És végül az utolsó szál. A másik ember, egy szerelő haver, akitől emberünk a földvári kombi hírét vette, az adásvétel napjaiban fogadta G.-t, aki a 190D-je adagoló problémájával - tanácsunkra - hozzá fordult. Így az eladótól, első kézből származó beszámolót kapott arról, hogy emberünk miket mondott, milyen ajánlatot tett az eladó kombira. Hogy rövid legyek, utólagos véleménye a dologról az volt, hogy ha ezt előre tudja, egy szót sem szól emberünknek erről az eladó autóról.     

Az autó a hazafelé útat szépen, duruzsolva tette meg. Utazó tempója 110-120 km/h között volt, melyet a hosszú difinek köszönhetően viszonylag halkan teljesített. A következő hetek az ismerkedéssel és az apró, elkerülhetetlenül felbukkanó problémák feltérképezésével, elhárításuk megkezdésével teltek, de ezt már új posztban fogom leírni.